Tárogató, 1943-1944 (6. évfolyam, 3-12. szám)
1943-12-01 / 6. szám
TÁROGATÓ inkább azt javasolja, hogy a munkabéreket kell leszállítani. De itt az a baj, mondja az első, hogy akkor “lázonganak a kutyák”; hisz máris panaszkodnak, hogy nem tudnak megélni. “De hát ki mondja, hogy nősüljenek, ki mondja, hogy hat gyerekük legyen?”—teszi hozzá. Álljunk meg ennél a mondásnál egy pillanatra, mert ezt ma is halljuk s olyan ember szájából is, akinek se a jóhiszeműségében, se az erkölcsi integritásában nincs okunk kételkedni. Álljunk meg, mert ez a mondás a legaljasabb és legerkölcstelenebb mondások egyike. Nem kevesebbet akar, mint azt, hogy az erkölcsi életünket a pénzünktől tegyük függővé. Akinek nincs pénze a gyerekeit eltartani, az ne nősüljön meg, hanem éljen a szeretőivel (ezekből rendszerint több szokott lenni, ha nem is szükségképen egyidejűleg, hanem egymás után!) s vigyázzon arra. hogy ebből az erkölcstelen viszonyból gyerek ne származzék. Szociális intézmények, orvosok, egyes protestáns pásztorok (Voluntary Parenthood a neve náluk) egyaránt közreműködnek abban, hogy a gyermekek léte vagy száma a vagyoni helyzettel “ésszerű arányban” álljon. Ezzel szemben a keresztény álláspont az, hogy a szexuális tevékenység egyetlen megengedett birodalma a házas élet s a házas élet egyik célja az, hogy gyermekeket létesítsen s őket keresztényi módon fölnevelje. Ha nincs jövedelem a gyerekek eltartására, hát mindent meg kell tennünk, éiogy legyén jövedelem a gyerekek eltartására; mindenkinek istenadta joga az, hogy annyit fizessenek a munkájáért, amennyiből önmagát, a feleségét és a gyermekeit eltarhassa. Ha a társadalmi rend ezt nem adja meg, akkor a társadalmi rendnek kell pusztulnia s keresztényi köteleségünk minden megtenni, hogy elpusztuljon. Nem a társadalmi rend az élet és kultúra célja, hanem az emberiesség, az igazi emberi élet biztosítása úgy, ahogy azt Krisztus akarta, akinek mi engedelmeskedni akarunk. De térjünk csak vissza a gyáros párbeszédhez. “Ha a munkások lázonganak a kevesebb fizetés miatt, hát nem kell levonni a fizetésükből, hanem hosszabb ideig kell dolgoztatnunk őket.” Régente csakugyan igy volt s a munkásoknak évtizedeken át kellett harcolniok, mig nagynehezen kivivák maguknak a 8 órai munkanapot. Ez se helyes, mert könnyű belátni, hogy az agyonfáradt munkásnak még a 8 órai munkanappal sincs ideje arra, mogy kulturéletet élhessen; s azért se helyes, mert az ország gazdasági érdeke nem is kívánja azt, hogy 8 órát dolgozzanak; sokkal kevesebb idő elég volna annak a létrehozására, ami igazán szükséges. De hát a 8 órai munkanap megvan s a kapitalisták ezt nem fogják tudni visszacsinálni. Ezért azt találták ki, hogy nem a munka idejének a meghosszabbítását erőltetik, hanem a meglevő munkaidőben intenzivebb munkát követelnek, így vonult be a munkás életébe a legkegyetlenebb találmány, a mozgó szalagon való dolgozás, ami az embert teljesen kivetkőzteti emberi mivoltából és géprésszé alacsonyitja le. De a “moving ribbon” itt van s ott van azokban az államokban is, amelyek a kapitalizmus ellenségeinek tartják magukat, jeléül annak, hogy az embertől az emberi méltóságát úgy a kapitalizmus, mint a szocializmus csak elveheti, de neki meg nem adhatja. Nem uj elméletekre, hanem uj emberekre van szükség, olyanokra, akik nem hisznek a földi élet kizárólagosságában, hanem hisznek örökkévalóságban, Istenben, Krisztusban, utolsó Ítéletben s a hitüknek megfelelően élnek is. És olyan papokra hallgatnak, akik ugyanezekben tényleg hisznek s nem csupán cégérül használják a keresztény vallás legfőbb eszményeit, hogy a kapitalizmus vagy szocializmus által meghatározott társadalmi rendet fenntartsak s azokban ők maguk kényelmesen elhelyezkedhessenek. (Folytaink)
