Tárogató, 1942-1943 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1942-07-01 / 1-2. szám
12 TÁROGATÓ bizonyos esetekben életbevágó kérdésekben bírom és hirdetem az igazságot, de tudom azt is, hogy a hallgatóságom esetleg tele van előítélettel, rossz szokásokkal; tudom, hogy esetleg korlátolt s igy szabad megbeszélés tárgyává teszem az “igazágot”, várok, mig azt értelme és lényege szerint mások felfogják. Tudom, hogy minden nagyság felfogása zs értékelése időt vesz igénybe s nem akarom az idő jelentőségét figyelmen kívül hagyni. A türelmemnek csak akkor szakad vége, ha észreveszem, hogy amásik ember nagyon is belátta az igazságot, de nem akar tudomást venni róla, hanem valami személyes, anyagi érdekből nyakasan és ostobán szembehelyezkedik vele. Ilyen eset a mai vitatkozásokban az, mikor az olyan emberek, akik a vitájuk lehetőségéért feltételezik a szabadságot, — mert ha szabadság nem volna, egyáltalán nem beszélhetnének-mégis olyan rendszert védenek, amely épen ezt-a nekik is nélkülözhetetlen-szabadságot fojtaná meg. A viselkedésükben olyan benső ellenmondás van, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy ők hamis elvet hirdetnek, — tehát a türelemnek csak bizonyos határig van helye. A régiek türelmetlenségét az is menti, hogy hittek az emberi értele megyformaságában; hitték azt, hogy az igazságot azonnal mindenki egyformán felfoghatja. Nekik jobb véleményük volt az emberi értelemről, mint nekünk. Mi szerényebbek vagyunk. Mi tudjuk, hogy a szenvedélyek elsötétíthetik az értelmet, hogy a test uralkodhatik a szellemünk felett, főleg akkor, ha erkölcsi kérdésekről van szó. Tehát tudjuk azt, hogy először a szenvedélyeket kell letompitani vagy eltávolítani; tudjuk, hogy a testet s annak életét kell megreformáni s akkor — és csakis akkor! — lehet szó az értelem, a szellem megjavulásáról. Az igazság és jóság egymást kölcsönösen feltételezik: az az ember, aki bujaságnak, kizsákmáányolásnak s egyéb aljasságoknak el, nem akarja elfogadni a kereszténység igazságát, s viszont az olyan ember, aki a kereszténység igazságáról van meggyőződve, nem fogja az aljasságoknak átadni magát; vagy ha átadja egy időre, érzi, hogy aljasságba sülyedt, amelyben nem jól érzi magát, amelyből ki kell szabadulnia. Mindezek a meggondolások csupán azt akarják sejttetni, hogy a türelem nagyon komplikált probléma s elhamarkodott Ítéletnek nincs jogosultsága. Ilyen elhamarkodott Ítélet volt Madáché, mikor ő maga közömbösen viselkedett egy olyan problémával szemben, amelyet azok, akik keresztényeknek vallják magukat, életük legfontosabb problémájának tartanak. Ez a probléma Krisztus Istensége. Nyilvánvaló, hogy minden ezen múlik. Ha Krisztus nem Isten, akkor az evangéliumok elvesztik abszolút jellegüket; akkor a kereszténység tanítása vitatható, akkor hiába él valaki az evangélium alapján, lehet, hogy az egész életét elhibázta; lehet, hogy akkor, mikor mártiromságot élt vagy halt érte, élete legnagyobb ostobaságát követte el. Sőt még a próbálkozás is a kereszténység alapján élni, dőreség számba megy, mert az evangéliumok hirdetik Krisztus Urunk csodáit és feltámadását, amik mind Istenségének a bizonyítékai, tehát ha Krisztus nem Isten, akkor az evangélium csak becsapás s csalókkal nem érdemes szóba állni. De mi hiszünk Krisztus Istenségében, mert ez az egyetlen, ami méltó az értelmünkhöz, ha az nem akarja önmagát megtagadni. Hiszünk, amint hittek az apostolok, a tanítványok, a kereszténység mártírjai és vallóinak megszámlálhatatlan milliói immár majdnem 2000 éven át. Hisszünk, hogy Krisztus Isten és egylényegü az Atyával. Görögül ezt homoousion-nak mondják; homos-azonos, ousion-lényeg. {Folytatjuk)
