Tárogató, 1940-1941 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1940-12-01 / 6. szám
2 TÁROGATÓ semmit sem ér; hogy a vágyait a megvalósítás eszközeihez kell mérnie s hogy meg kell nyugodni a reális élet reális rendelkezéseiben. Csuda-e, hogy ez az ország nem termel költőket, művészeket, filozófusokat és egyéb haszontalan álmodozókat, de teremt jó üzletembereket és reál-politikusokat? Mi persze, javíthatatlanok lévén és az élet nagy tanításaiból semmit sem okulván, tovább is álmodozunk a nagyról és az elérhetetlenről, megfeledkezvén minden realitásról és földhöztapadtságról, s bár semmit sem látszunk elérni, továbbra is légvárakat építünk s igy legalább lélekben és a bensőségünkben kapunk valamit, amit ugyan nem lehet érzékelni, de amely mégis meghatározó elemévé válik az életünknek. Mi jogon akadályozna meg bennünket akárki is abban, hogy ehelyett a pénzre és ököljogra alapított világ helyett teremtsünk a magunk számára egy jobb és tökéletesebb világot, amelybe bemenekülhetunk s amelyben a Santa Claus minden vágyunkat teljesiti és mindenkinek teljesiti minden vágyát. Csak épen hogy ebben a világban a Santa Claus helyett az ad ajándékokat, aki maga mondta, hogy “kérjetek és megadatik nektek...” József Attila Ezelőtt három esztendővel, afféle bus őszutói napon, mikor a Balaton vizét már sár szegélyezte, nem repültek külügyminiszterek idegen fővárosokba, s még nem dördültek meg a fegyverek. Csak a falu szegény bolondja futott be Szántód házai közé, hogy jelentse a nővéreknek: József Attila meghalt a síneken. A szemtanuk igy mondták el a halált: a beteg költő egy hirtelen pillanatban az induló tehervonathoz szaladt, előbb kezét tette a gördülő kerekek elé, majd mélyen behajolt a kocsi alá. A magyar költők ritkán részesülnek jó halálban. De az övét talán csak Kerényié múlta fölül, aki égő kemence lángjai közé bujt be Amerikában. A tehervonat kerekei egy hajszolt életet szakítottak ketté s a szegény költő, fia József Áronnak, a szappanfőzőnek és Pőcze Borosának, ha akkor gondolt volna még valamire, egy régi verssorára gondolhatott volna: “szivemben bizony kin dúlt, mikor a vonat indult.” így kellett meghalnia József Attilának, a költőnek, idegrohamok és kórházi ápolások után egy későőszi estén, a komor Balatonparton. Olyan időben, mikor már reménytelen szürke a viz és sápadtan áll a túlparton Tihany. így halt meg, miután egy kérvénye szerint volt házitanitó, rikkancs, hajósinas, kövezőinas, könyvelő és bankhivatalnok, könyvügynök és újságkihordó, gyors- és gépiró és kukoricacsősz, költő, műfordító és kritikus, kifutó és kávéházi kenyeresfiu, zsákhordó és alkalmi munkás s mindé munkákban volt keresetéről számotadni nem tudott. Mikor én ismertem, már aránylag “jómódban” élt, az alagsorban lakott, egy pesti ház földszintje alatt, néhány bútor és könyv között. Komolyan járt a város utcáin és időnkint verseket mondott a barátainak. Utolérhetetlen szépen mondotta a verseit, ritmus és tartalom öszszefonódott a kifejezésben és néha énekelt. Kis, tréfás francia dalokat és komor magyar népdalokat vegyesen. Kissé otthontalanul járt a városban és a világban, az országban és a magyarok közt, s fájdalmát fanyar tréfába fojtotta a verse: “ime hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet, hibátlanul írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet.” Akkor azon a napon, mikor hire jött az iszonyú halálnak, a város kissé megrendült a véres részleteken. Az ember halála megrendítette őket, annyira, hogy a költő után is érdeklőkni kezdtek. Azóta a csend nagyobb körülötte, s a társadalom, mely a költőnek sokkal volt adósa, alig-alig rójja le adósságát a költő verseivel szemben. Mintha rajta is be akarna teljesedni a magyar nagyok szomorú halhatatlansága, melyről azt mondhatjuk, hogy e földön halhatatlanok a nevek és meghalnak a müvek. S a legszentebb becsvágya a költőnek, hogy eszméi és versei győzedelme “legyen emlékjele,” alig-alig teljesül. Pedig szorongva gondolhatunk arra, hogy József Attila menynyit látott és mennyit hozott, mily szép ritmusokat pergetett' ujjai között, mily sokat mondott ki és mily keveset hallgatott el, ami nem kis erénye a költőnek, ha magyar. Az éhségről irt verset és a favágóról, a külvárosi éjről, a tanyákról és a fákról. Sorai játékosan és könnyedén peregtek, olyan játékosan és könnyedén, hogy néha elfelejtették, milyen mély bánatokat takarnak a szavak leplei. A fővárosba úgy tört be, mint a vidék fiai, a szegény magyar falvak és tanyák sok bajt látó gyermekei általában: a külvárosokon át. Magával hozta a gyárépületek komor szürkeségét, a gépek ritmikus lihegését, a munka keserű-közönyös ütemét és úgy vágyott a békére, mint a külvárosi ember, a gyár gyötrő munkája után, szombat estéken az ágyra. “A város peremén, ahol élek — irta — beomló alkonyokon, mint pici denevérek, puha szárnyakon száll a korom.” Verseiben a külvárosok és kémények korma esőzött szüntelenül, valami hatalmas mélabuval s a mosoly csak úgy csillant át rajta, mint füstcsinálta ködön roppant gyárvárosok utcáira süt le néha a nap. A város költője
