Tárogató, 1940-1941 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1940-11-01 / 5. szám
TÁROGATÓ 3 nak. A mai fiatalság mem is hálás azért, amit a szülőknek köszönhet. Legelőször is a gyereknevelést kell revideálni. Minden olyan nevelési rendszer, amely eleget tesz a gyerek ragadozó önzésének, rossz szolgálatot tesz az egyénnek és a társadalomnak. Azok a rendszerek, amelyek azt hirdetik, hogy a gyerek csak hadd fejezze ki 'önmagát, hitványak, mert elpocsékolják a gyerek energiáit a szokásokat kifeszlesztő korban. “Mikor kezdjem jegy elmezni a gyerekemet?” - kérdezte egy fiatal anya Sir William Ősiért. “Milyen idős a gyereke?”-kérdezte Osler. “Két éves.” “Akkor már eftóefí”-válaszolta Osler. A gyereket létezésének első napjaitól kezdve fegyelmezni kell. Attól a naptól kezdve, mikor kanállal táplálják, arra kell szoktatni, hogy mindent megegyen minden különös biztatás és cerimónia nélkül. Itt történik az első fegyelmi győzelem. A gyereket kötelezni kell arra, hogy a holmiait rendben tartsa. Négy éves korában önmagának kell felöltözni tudni s a toalet minden lényeges kellékét magának végeznie. Amint a gyerek növekszik, fontosabb felelősségekre kell tanítani. Ne hívjunk üvegest, ha a 10 éves fiunk eltörte az ablakot. Követeljük meg, hogy maga vegye meg az üveget és illessze be az ablakot. Tanítsuk meg arra, hogy maga csinálja meg a sárkányát, ahelyett hogy vennénk neki egyet. A 12 éves leány nagy teljesítményre lesz büszke, ha maga készítette el az egész ebédet. Nincsen olyan gazdag ház, amely mentesíthetné a leányt attól, hogy segítsen a fősésben és a házi munkák elvégzésében. Ha Thoreau tudta a szomszédja lawnját 15 cent órabérért rendben tartani, semmiféle középiskolás fiú nem kicsinyelhet le hasonló munkát. Nagyon káros dolog dime-okat adni édességekre, ice-creamre és italokra. Ismerek egy bölcs apát, aki ezt mondta a négy gyerekének: “Nem bánom, annyi ice cream lehet a tiétek, amennyit csak akartok-ha magatok készítitek el.” A takarékosság és önbizalom, amely a gyerkekben kifejlődik, később bámulatos szolgálatokat fog nekik tenni. Hacsak nem utánozzuk a fasiszta nevelés néhány érdemes vonását — főleg a fegyelmezettséget és minden ébren töltött óra gyümölcsöztetését — nem tudjuk velük felvenni a versenyt. A demokráciát a harctéren kell esetleg megvédeni Amerikának s hogyan védjék meg azok, akik serdülő korukat abban töltötték, hogy a rádió szerelmi történeteit hallgatták vagy abban, hogy szánalomra méltó kis személyiségüket a társaság előirásainak megfelelően érvényesítették? Persze a fegyelem kemény és nem kívánatos magában véve. De elfogadhatóvá tehetik a vágyaink és törekvéseink. Kérdezzük csak magunktól, hogy mi az életünk célja? Tudjuk-e, hogy mi valamennyien befolyásoljuk az életünkkel azokat, akik otthon vagy másutt a közelünkben vannak? Tehát szükség van arra, hogy mi magunk juttassuk érvényre az igazságot, a méltányosságot, mások érdekeinek a tekintetbe vételét, olyan vonásokat, amelyekért érdemes élni. Egész mostanáig vajmi keveset tettünk arra nézve, hogy drága önzésünket megfékezzük. De most kezdjük belátni, hogy egy széleskörű Szabadság forog kockán, amely magában foglalja a demokratikus előnyöket és a személyes élet gyümölcseit s észrevettük, hogy mennél kevesebb fegyelem van kívülünk, annál többnek kell bennünk lenni. Hacsak meg nem fegyelmezzük magunkat és a gyermekeinket, majd lesznek mások — kegyetlen és zsarnoki fegyelmezők — akik egy nap azt ránk kényszerítik. Az elefánt dicsérete Alexis Carrel, az orvos és tudós, Európa egyik legkellemsebb, eleven szelleme. Mindig mond valami okosat. Egyszer bebizonyítja, hogy a civilizációban puhák és buták leszünk: forgatjuk a gombokat, csavarokat és csapokat, de nem tudjuk többé közzvetlenül megszerezni magunknak a hőt, sem a fényt, sem a mozgási energiákat. Másszor mesterséges szivet fabrikál Lindbergh társaságában. Aztán ir egy okos könyvet az emberről, erről az ismeretlen élőlényről, kinek titkait most kezdjük csak sejteni: mintegy beutazza az embert, hasonlóan, mint valamilyen ismeretlen földrészt, exotikus tartományt. Újabban az elefántok védelmére kelt. Nagy és heves, okos cikkben követeli, hogy az ember vegyen példát és térjen meg az elefántokhoz. A cikk komoly, az élet, az ember, az élettan és az elefántok igaz ismerője irta. Az európai olvasó méltatlankodva kérdi, nincs-e más dolga Carrel doktornak, a világháború küszöbén? Szó sincs róla, feleli Carrel; ez a legnagyobb gondja. Szerinte az emberek, minden jel szerint, kezdik elveszíteni emberi méltóságukat s úgy viselkednek, mint a patkányok: idegesen szaladgálnak, rajokban futnak élelem és kaland után, nyugtalan rágcsálók, s olyan életütemmel élnek, mely már nem méltő az zemberhez. Inkább az elefánt, kiált fel Carrel! Legyen eszményképünk az elefánt. Miért? Mert az elefánt...s Carrel nagyot lélekzik és elmondja.