Tárogató, 1940-1941 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1940-10-01 / 4. szám
8 TÁROGATÓ PESTI LEVÉL Pest, 1940, Szentistván napján Kedves Szerkesztő Ur, Megtisztelt amikor kért, értesíteném olykor a kanadai magyarokat az otthoniakról. Félve fogok bele az első levelembe mert nem tudom miről írjak, hogy a cenzúra átbocsássa a selyempapirosomat. Legjobb lesz egyik másik érdemes halottunkról írni; nem félnek tőlük az élők. De várjunk; ebbe se vagyok bizonyos. Itt volt a nemrégen elhalálozott boldogult Apponyi Albert esete. Egy fővárosi szerkesztő barátunk, öreg ember velem együtt, Ormósnak hívják, fiskális is azonkívül, hogy újságíró, de becsületes ember; ez a múltkor elkerül Jászberénybe —odavaló vidéki, azt tartom — és véletlenül meglátja ám hogy Apponyinak szobra lett a városház előtt, amióta ő utoljára arrajárt. Tiszteletetparancsoló mellszobra fényes ércből. Mindjárt meg is lehet ismerni. De hiszen nem csoda; talán félszázesztendeig képviselője volt a gróf Lehel városának, mindenki hallotta azt a gyönyörű hangját, ismerte is ott minden gyerek. Hát ez a szobor meg miképpen kerülhetett ide, hogy ő nem tud róla, csóválta a fejét. Gondolta, úgyis még elmegy a Koronába, ott megkérdezi vagy a patika előtt a notabilitásokat róla. Csakhogy ezeket a szobor dolga szemlátomást nem igen érdekelte, hol volt már az Apponyi! Hát majd megkérdi a polgármestert. Azt meg véletlen nem lelte a hivatalában. Vissza kellett sietnie; igy hát este az Otthonban az újságírók mindent jobbantudó odvábán kérdezősködött, ki hallott róla, hogy Apponyinak szobrot állítottak? Senki. Mért is tartották titokban ezt a szobor-állitást? Mikor az elhunyt politikus ünneplése oly jó érvényesülési alkalom az élők-számára. Kinek is lehetett kellemetlen a sírjában végleg ártalmatlan Apponyi? A főfélhivatalos szerkesztő, aki emberemlékezet óta minden cikkét közmondással szokta befejezni és effélére alkalmasakat mindig tart készletben, olyasfélét hümmögött, hogy “ne szólj szám, nem fáj fejem.” Ebből nem tudva meg többet, barátunk elhatározta, végére jár az Apponyi szobor titkának. A véletlen másnap összehozott bennünket Ormóssal. Elmondja a szobor-kalandot és kérdi, mit gondolok? Ki tudná őt informálni Egy ember vezethet nyomra, mondom néki. Aki félszázadon át árnyéka volt Apponyinak, aki istenitette, aki minden titkáról tud, aki a szoborról is tud. Egy pártban voltak mindig mint képviselők is. Hogy is hívták, valami egytagú szó volt a neve: Som, Bor Nád vagy Sás, valami ilyes és a keresztneve is valami egytagú volt. Ezt kellene felkeresni, ettől mindent meg lehetne tudni. — Csakhogy ez régen meghalt, feleli. — Én nem olvastam a lapokban, hogy meghalt volna, mondok rá. — Az persze nem sokat jelent. Hisz a lapok, látjuk, az Apponyi szoborról se írtak. Összenevettünk. Abban a kávéházban voltunk, amely arról nevezetes, hogy Lexikonja is van. Megnéztük. Az se adott pontos felvilágosítást. Csupán az állott benne a mi képviselőnkről, hogy “a nemzeti függetlenségi pártnak mindvégig hü tagja volt,” de nem, hogy a párt végéig vagy a saját végéig. A Rezső, az ország legöregebb pikkolója, aki szokása szerint hallgatta a beszélgetésünket, egyszerre megszólal mélységes hangján, hogy ime az illetőnek a neve itt van a telefonkönyvben. Másnap barátunk felkereste a néhai párt legutolsó tagját, aki valósággal a sir szélén ülve fogadta, de felderült egy pillanatra, amikor elmondta, hogy Apponyi szobrát ő csináltatta affölötti örömében, hogy az ő pártvezéréből 1905-ben közoktatási miniszter lett. Országos pártünnepség keretében kellett volna a miniszter szobrát leleplezni, még pedig abban az iskolában, amelyet Apponyi az ő hü párttagja választókerületének építtetett. De a pártvezér áthúzta a párttag számítását, mert nem engedte, hogy élő miniszternek szobrot emeljenek. (Hires jóizlésü úriember volt, — tette hozzá Rezső hátulról. Ormós rosszalólag nézett rá és igy beleszorult az a megjegyzése, mely pedig az ajkán függött, hogy mainapság a miniszter urak nem olyan kényesek. ..) A szobrot a képviselő ur elhozatta a lakására, kivárandó a jobb alkalmat. De az csak nem jött. Amig élt Apponyi, azért nem, mert élt. Halála után meg nem akadt a szoboravatásnak politikai gazdája. így hát a szobor gazdája otthon tartotta a szobrot. Lakása az idők során mind kisebb lett. A szobor nem. A hü Sancho a legközelebbi szükebbreköltözéskor végül elküldte Donkvijoteja szobrát Jászberénybe, csináljanak vele amit akarnak. (Ez a kép a Donquijoteról és a Sancho Panzáról nem a mienk; a gálád Borsszem Jankó ábrázolta igy az elválaszthatatlan lovagot és csatlósát, célozva Albert gróf rendkívüli szikárságára is.)
