Tárogató, 1939-1940 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1939-07-01 / 1-2. szám

I

TÁROGATÓ

a-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------<s>

TÖRTÉNETEK A SZEGÉNY EMBERRŐL

4>-------------------------------------------------------------------------------------—---------------------------—4

Szelelőlyukak.

A szelelőlyukak fontosságára vonatkozó tudásom egész határozottan visszavezethető arra az időpontra, mikor a tudatosság még egész zsenge szerzeménynek tekinthető a gyermek - pszihológusok véleménye szerint. Bár a tudatosság még fiatal volt bennem és a társaimban, a huncutság meglehetősen érett lehetett, mert nem kisebb vállalkozáson törtük a fejünket, mint azon, hogy lehetne egy madarat fogni. A madárfogás részleteire már nem emlékszem, de egész bizonyosan tudom, hogy egy szerencsétlen cinke a tulajdonunkba jutott. Nem én fogtam, mert én ügyetlen voltam, hanem egyik szemfüles barátom, akinek az ősei nem jogot és theológiát tanultak, mint az enyéim, hanem mezei munkások lévén, a madárfogást mint a főfoglalkozásukkal harmóniában levő mellékfoglalkozást űzték. Ne felejtsük el, hogy mindez abban az országban történt, amelyben a sólyomvadászat nemcsak a középkorban volt divatos úri szórakozás, hanem még ma is virágzik, tehát valakiknek ügyeskedniök kellett a madárfogásban. De térjünk csak vissza a fogságba esett cinkéhez! Miután a cinke megvolt, valahová el kellett helyeznem, mert a madárfogó hajlandó volt ugyan a cinkét nekem adni, de nem volt hajlandó kalitkát is adni vele. Mi sem természetesebb, minthogy a kis madarat egy skatulyába tettem és arra a fedelét is rátettem, hogy ki ne szabadulhasson. És ebben a történelmi pillanatban nyertem az első oktatást a szelelőlyukak fontosságáról, mikor egy felnőtt ember, aki gyerekes manipulációinkat nyilvánvaló érdeklődéssel, de hallgatagon szemlélte, ránk szólt, hogy a skatulya tetejébe fúrjunk egy pár lyukat, hogy a madárnak levegője legyen, különben megfullad. Az iskolában aztán arra is megtanítottak, hogy nekünk is szükségünk van ilyen szelelőlyukakra, s az ablakok és ajtók nem egyebek, mint technikailag fejlettebb módosításai azoknak a szelőlyuknak, amelyekkel mi a madár skatulyáját láttuk el.

Később olvastam egy gáláns, de rossz történetet egy rokokokorbeli hűtlen asszonyról, aki a férje lépteinek a közeledtére a szeretőjét egy rejtett fülkébe bujtatta, meghagyván neki, hogy csak meg kell húznia egy zsinórt, az kinyit valahol az elérhetetlen magasságban egy szelelőlyukat s nem fog megfulladni. De szerencsétlenségre a molyok megrágták a zsinórt (a férj azelőtt nem jött alkalmatlan időben haza!), a szelelőlyuk nem nyílt ki, a szerető megfulladt, s ó borzalom!, az asszonynak milyen kellemetlen volt mindez.

A harmadik emlékezetes élményem a szelelőlyukakkal kapcsolatban nem erkölcsi tanulságot rejtegeti, mint a megelőző, hanem olyan egészségügyit, amely inkább a hiúságunkat volt hivatva támogatni. Kalapot szándékoztam venni, mikor próbálgatás közben két kicsi és szép kerettel ellátott lyukra esett a tekintetem. Mikor a kereskedőt megkérdeztem, hogy minek az a disz a kalapon, azt válaszolta, hogy az nem disz, hanem két szelelőlyuk, amelyek mozgásban tartják a levegőt, ami viszont azért szükséges, hogy a hajunk ki ne hulljon. Emlékszem, hogy nem nagyon hatott meg az argumentálása, s talán ennek a könnyelműségemnek köszönhetem, hogy az említett célból a kalapomon nincs már szükségem semmiféle szelelőlyukra.

Több mint 30 hosszú esztendőnek kellett leperegni, mig a szelelőlyukak egy újabb emlékezetes élményt jelentettek a számomra. A szelelőlyukak egy nadrágon voltak s volt vagy gondolkodóba ejtettek. Ebben az esetben a szelelőlyukak egy nadrágé voltak s volt vagy féltucat belőlük — némelyikök igen szerencsétlen geográfiai elhelyezésben — s a nadrág egy emberen volt, aki előttem ment az uccán. Mindebben persze semmi lehetetlen sincs, mert még mindig igen sok a munkanélküli ember, de mégis különösnek találtam, hogy ez a középkorú, egyébként erős és egészséges ember ne akadt volna olyan nőszemélyre, aki azt a nadrágot valamiképen rendbehozta volna. Egész bizonyos, hogy akármelyik templom papja, vagy a szociális jótékonykodók valamelyik ügynöke adott volna neki egy használható, ép nadrágot. Mi volt ennek a szelelőlyukas nadrágnak a magyarázata? Mikor ezen tépelődtem, a tekintetem arra a csomagra esett, amelyet az én emberem a kezében vitt. S akkor egyszerre világosság tamadt az agyamban. A különös nadrága ember azért járt ebben a nadrágban, mert ő nem törődött senkinek a véleményével; fütyült ő erre az egész komisz világra. íme előttem Diogenes XX. századbeli unokája ment, csak azzal a különbséggel, hogy nem lámpa vagy ivópohár volt a kezében, hanem valami egészen más. A kezében égy félig nyitott dobozban szerény élelmiszer volt, de a doboz maga, közismert nagy betűs felírásával elárulta, hogy eredeti tartalmát csak asszonyok vásárolják periodikusan periodikus céljaikra s azt már a vásárláskor is becsomagolva kapják.