Tárogató, 1938-1939 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1939-01-01 / 7-8. szám
u TÁROGATÓ GYÖRGY JÁNOS ÖNÉLETRAJZÁBÓL ( Folytatás ) Valóságos szédületes hatása azonban nem annyira ennek a látványnak, mint inkább a mindenik egyén levetkőzésével az illető körül szétáradó büdösségnek volt. A testen rohadó ruhák, a bőrt belepő kosz, a test és a megemésztett alkohol meg a rossz dohány mérges kipárolgásaiból végtelen változatossággal öszszekeveredő ezekhez a kábitó bűzökhöz képest a bélgázak illatnak mondhatók. Borzongással szívtam be ezt az ocsmány levegőt s mivel éhségtől, izgalomtól, a napi szaladgálás fáradalmaitól teljesen el voltam csigázódva, azzal a reménnyel kerestem ki koporsómat, hogy beletemetkezve mindjárt elalszom s a jótékony álom ez irtózatos környezet benyomásai elől az öntudatlanság áthatatlan sötétségében nyújt menedéket. Köpönyegemet szorosan magam köré csavartam. Fölhajtott galérral és nyakig behúzott kalapkarimával úgy helyezkedtem el a ládában, hogy sem a bőröm, sem a ruhám hozzá ne érhessenek a ládához, vagy a láda víaszkos vászon párnázatához. Könnyebb megpihenés végett hanyatt akartam fordulni a rekeszben, de az oly keskeny volt, hogy minden soványságom dacára is, vállaim a két oldal falai között nem fértek el s csak oldalt fekhettem benne. Nem voltam szerencsésebb a hosszúságával: mert bár alig vagyok 170 cm-nél magasabb, nem bírtam benne kinyujtózkodni. E koporsók pedig mind egyenlő mérettel készültek ily kicsinyre, nyilván abból a tapasztalásól, hogy ezeken a tanyákon az elcsenevészedett, visszafejlődött népesség osztályában a középnövést megütő termet nem fordul elő. Önmagára a kalitka kicsinysége még aligha lett volna akadály az alvásomban. Hanem, amint magamat begubózva pár percig mozdulatlanul s látszólag álomba merülten hevertem, két közvetlen szomszédom a rekeszemen át beszélni kezdett egymással a fejem fölött keresztül. Amit átkozottul csúf, érthetetlen cockney vagy talán épen tolvaj dialektusukból kivehettem, abból annyit értettem meg, hogy zsebmetszéssel foglalkoznak s holmi óralopások történeteit meg terveit mesélték el egymásnak. Jóllehet itt az ő társaságuknak vendégbarátsági körében sem a pénzemet, sem az életbiztonságomat nem volt miért féltenem, mindamellett e regényes cimborák történetei azt a kis álmot is elzavarták szememről, ami kezdetben rája lopódzott. A szállótársaim már mindenfelé aludtak s végül a szomszédaim is elszenderedtek. Az éjjeli őr a gázlámpásokat lecsavarta. Még csak apró mécslángok homályos, kísérteties fénye derengett. Ha ez a hely és környezet eddig egy majd minden utálatosságával megtestesült földi pokol volt, most olyan jelentek kezdődtek, melyek inkább a tulvilági pokol képzetét keltették. A hortyogás, nyöszörgés, szuszogás, félrebeszélés, ami néhány száz ember között alvás közben mindig előfordul, — minden szokatlan furcsasága mellett is —, még nem lett volna különös. Volt azonban itt a hangoknak valami egészen más, valami rémületes zagyvaléka. Az éjjeli diszharmóniának ebben a másik hangnemében a köhögés vezetett. De valami sajátságos, soha nem hallott s tán sehol másutt nem hallható kórusa volt ez a köhögéseknek. Mintha az éhségtől utolsó óráikat rugó vérszomjas ordasok tálkájának a téli éjféli vonításait hallottam volna. Ötven — hatvan — száz ember köhögött egyszerre külön — külön hangon. Közöttük mindig volt néhány, aki oly sivitva, vontatottan, majd meg hörögve húzott, mintha a végső lélekzet szakadt volna ki belőle. Közben egyikmásik fölült, hogy roncsolódott tüdeje könnyebben bírja kilökni magából a nappal beszitt korom és por sarával együtt a saját genyváladékát. Némelyik föltápászkodott s koporsóból kikelt módjára imbolygóit az ágyak s lócák között. Nehezebben vártam a percek múlását, mintha temetőben sírban lettem volna elevenen elásva. Mindegyre az órámra menesztettem a szememet. Mikor mindakét mutató a tizenegyesre ért, akkor fölkeltem, hogy az éjféli ételkiosztásra idejében a Strandon lehessek. Alig bírtam kitámolyogni. Amint a kapun kiléptem, a szennyes, füstös londoni levegőt üdítő balzsamként, teletüdővel szívtam s pár perc alatt egészen fölocsudtam. ( Folytatjuk ) Becsben a hivatalosan is beismert zsidóöngyilkosságok száma 1400. Lévi találkozik Kohnnal: “Borzasztó, a Móric öngyilkosságot követett el.” “Ugyan miért ne ragadná meg az ember az alkalmat, hogy javítson a sorsán?”
