Tárogató, 1938-1939 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1938-07-01 / 1-2. szám

1

10

TÁROGATÓ

GYÖRGY JÁNOS ÖNÉLETRAJZÁBÓL

(György János, ez az erkölcsileg rendkívül kimagasló egyéniség, a legkiválóbb magyar gondolkodók egyike volt, akinek a jelentőségét majd akkor méltányolják igazán, mikor az ő általa jelzett politikai jejlödés-a dunai államok konfederációja- érvényesül a ma dühöngő háborús vetélkedés helyett. Székely ember volt s Erdélyben született 1877-ben. Kitűnő tanuló volt otthon s ezért ösztöndijakkal külföldre küldték. A kolozsvári egyetemen jogi doktorátust szerzett és protestáns papi diplomát: de theologiai tanulmányait tovább folytatta Oxfordban és az amerikai hires Harvard egyetemen, ahol bölcseletdoktorrá avatták. Nem akart se pap, se professzor lenni, bár egész élete apostolkodás és tanítás volt. Volt kőtörőmunkás, majd zsákhordó-munkás az aradi Neumann gyárban, végül angol nyelv tanításával kereste meg a kenyerét. Mindenki szerette és becsülte György Jánost, aki vallási meggyőződésből mezítláb járt. Engem sok évi barátság kötött össze vele; sokszor szállt meg nálam és ilyenkor mindig együtt vacsoráztunk. A vacsoránk kivétel nélkül mindig szalonna és tea volt. .Számos nagy jelentőségű müvet irt, de legérdekesebb müve az Önéletrajza, amelyből annyi szemelvényt fogunk közölni, amenynyit csak tudunk. 1928-ban Brazíliába vándorolt ki, ahol egy mintatelepet akart megteremteni. De két év múlva a halál az örökkévalóságba szólította. Önéletrajzának a címe-. Az élet célja felé s 1915-ben jelent meg Aradon. Ma nehéz volna egy példányt találni belőle.)

I. Apám A Kemény Gazda.

Buzahordás ideje volt. A nap délponton állott s tüze szokatlan hévvel perzselt a felhőtlen égről.

Egy szekér terhet éppen leraktak s más kettő akkor döcögött be a kavics-kövezeten.

Az asztagot apám, mint rendesen, most is önmaga rakta. Amint a létrán lejött, hogy ő is ebédeljen addig, amig a cselédek és a zsellérek esznek, mindjárt az asztagot nézte körül. A csűr iránt kerülve, rászólt az ökröket járomba nógató jámbor Pali bá-ra:

“Na hiszen maguk is ügyes emberek. Itt vannak lenn és nem látják, hogy az asztag egyik oldala egészen a csűrnek ereszkedett;’

Aztán összeháritotta a széthullott gabonafejeket, hogy a földbe ne taposódjanak és bement a házba.

A leves az asztolon párolgott. Apám a port lemosta a kezéről. Beült sietve szokott helyére, a régi kanapéra. Egy kanállal szájába vett a forró ételből. De szeme tágra meredt, mikor ez egyetlen falást nagy nehezen lenyelte. Aztán az égési kíntól és a hirtelen haragtól eltorzult arccal a kanalat az asztalra csapta. Villogó tekintettel mormolta összeszoritott fogai között: “Nem elég az, hogy odakünn embert, növényt, mindent lesüt az Isten tüze: itt meg belül forráznak le.” Ezzel fölkelt s egy falat ebéd, egy percnyi pihenő nélkül ment ismét vissza az asztagra, hogy rakja tovább az időközben oda állott szekérről földobott kévéket.

A tikkasztó hőség baljóslatú volt. Vihartól kellett félni. Szorgos munka között ez a rém, a nyugodt kedélyű gazdát is türelmetlenségig zaklatja.

Ez ugyan odabenn a házban még nem okozott volna nagy szorongást, hanem annál mélyebben hatott az apám evési sztrájkja. Emiatt aznap-akármily éhesek is voltak-a család egyetlen tagja sem evett jóizüt. A máskor fenékig ürült tálak most félig telve maradtak. De bár a máskorinak csak felényit fogyasztották, vagy épen semmit sem ebédeltek: dolgozni ma kétszeri többet kellett. A munkások páronként jöttek a szekerekkel. Mindenik párt külön kellett ellátni. És a mi székely atyánkfiái között becsületsértés számba vette volna majd mindenik napszámos, ha nem édes anyám szolgálta volna ki őket az étkezésnél. Ha dolgoznak a családért és szolgálják a gazdát, akkor miért ne dolgozhatna érettük és hogyne szolgálhatná ki őket a gazdaasszony. A kölcsönös szolgálat ez elvének a megsértése bűn lett volna a székely nemességnek, a legnyomorultabb atyafiban is ott élő emberséges tudata ellen s az érdek is ez ősi népérzület tiszteletét parancsolta.

Ámde ez ebédi kis baleset* dacára, mintha semmi sem történt volna, a munka csak amúgy pergett a konyha körül is, az asztagon is. Csupán a hangulat fojtott komorsága árult el valamit. Anyám kétszeresen érzékeny volt, mert az őszi betakarodásra ő is áldást várt. Rendelkezéseinek szapora hangjától most nem csengett az udvar: de az útjában lábatlankodó macskákat annál könyörtelenebb eréllyel rúgta félre. Az asztagon apám nem viditotta munkásait csípős tréfáival; hanem annál gyakrabban ráförmedt a kéve adogatóra, mikor az egy-egy kévét ügyetlenségből a lábának do-