Tanügyi Értesítő, 1918 (16. évfolyam, 5-10. szám - 17. évfolyam, 1-4. szám)
1918-09-01 / 1. szám
2. eída TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 1. szám. tékonyabb megóvása é3 nemzeti tradíciókon nyugvó nevelés-oktatásügyünk egységes munkálása céljából. Ezen előkelő testület bízott meg engem azzal, hogy csatlakozásra szólítsam a szatmármegyei tanítókat, tanítónőket és óvónőket jelleg s felekezeti különbség nélkül. Vállaltam e feladatot, mert a jelenlegi szervezkedésből éppen a tanítóság nyerhet a legtöbbet. Kilátás mutatkozik arra, hogy szívtelenül nyomorba taszított özvegyeink, árváink, nyugdíjasaink emberséges törvény védelme alá helyeztetnek s megnyílik a lehetősége annak, hogy a mesterségesen lefojtott, kirekesztett tanítóság a tisztviselői statusba kerüljön. Programmba vétetett a felekezeti karíársaknak az államiakkal való teljes azonosítása, a szolgálati viszonyok rendezése, a tanügyi kamarák megszervezése stb. Külön fejezetet érdemelne a' szövetkezés morális és pedagógiai jelentőségének méltatása, úgyszintén azon gyakorlati eredmények felsorolása, melyeket a háborús megélhetési nehézségek leküzdésére szövetkezésünk feltétlenül életre fog hivni. Később ezekre is sor kerül. Most csupán egyszerű szavakkal, de a legkomolyabb intelemmel arra kérem a megyei tanítóságot, hogy sajnosán ismert indolen- tiájukat ez egyszer félre téve, saját érdekükben legsürgősebben jelentkezzenek tagfelvételre egyelőre e sorok Írójánál (Szatmár, Tanitókháza) A jelenke- zés postautalvány szelvényén történjék, melyen 5 K tagságdij küldendő. Érdekünkben áll egy oly hatalmas szervezet kötelékébe lépni, mely a siker minden reményével veszi fel a létfenntartási küzdelmet mindannyiunkért. Közoktatásügyünk jelenlegi vezére első minisztersége alkalmával maga mondotta, hogy szüksége van a tanszemélyzet egységes állásfoglalására, amikor a kultuszbudget tágításáért kell attakot vivnia. Nos, mint egy ember állunk miniszterünk mögött. Hadd jöjjön a cselekvések ideje! Szatmár. Neubauer Elemér. Az oktatók. Irta: Szabados Ede. Ősrégi származású a fajunk ;■ Mióta földön egynél több az ember, Az emberség őrzői mi vagyunk. Száz lélekhez simuló lelkülettel Száműzzük minden önző érdekünk S boldoggá tesz, ha másé nem veszett el. Verejiékes munkát nem restelünk, Hogy áldást árasztó célunk elérjük, Berzenkedjék bármily gát ellenünk. Mig másokat vadul forgat szeszélyük, Minket csak egy hatalmas vágy vezet S nem fáj a seb, mit rajtunk durva kéz üt. Nincs fegyverünk más, csak a szeretet; Ezzel törünk utat szivek honába S hűn virrasztunk a hódolók felett. Tőlünk lesz színessé a gyermek álma S éberségének mi adunk erőt, Hogy, amit lát, ne csak szemével lássa. Szavunk munkált évezredek előtt, Mikor, vad népek barlangjáig érve, Nyomán a gyom virágul égbe nőtt. Kezünkben a távol jövő reménye, A jobb sorsért sóvárgó nemzedék, Mely szolgasága láncait letépte. Kezünkben a világ. — S nekünk elég, Ha, mely önzetlen, hallgatnak szavunkra S utunk nem állja dőre nyegleség -, Elég, ha méltánylást talál a munka S kötelességhez társul áll a jog, Ha rossz álom gyanánt merül a múltba, Mi oly sokáig csalfán áltatott.
