Tanügyi Értesítő, 1917 (15. évfolyam, 5-10. szám - 16. évfolyam, 1-4. szám)

1917-09-01 / 1. szám

6. oldal.

tanügyi Értesítő

1. s/ám.

Gránát sivit, robban az omló hantokon

S csöndes Béke helyett

Itt is kacag, tombol az örök Háború

Vadvirágos, árva

Szemfedötök felett! . . .

Visszhang fiam költeményére.

Irta: Szabados Eöe.

Álmodni térő nap bágyadt sugarában, Mikor elhal minden S hű pásztorrá váltan Nyáját rendbe szedi a jóságos Isten :

Elterel mindenkit a maga aklába;

Emezt pihenésre,

Amazt pihenésnél drágább álmodásra S a javát kinézve,

Ezerszer érező kebelére zárja:

Hadd ringassa lelkét legistenibb álma.

Aki gyászruhában járta útját nappal,

Kedvre derül éjjel,

Mert az éj hűséges anyaként vigasztal S szenvedni is kérlel;

Belésúgja lelkét, azt a szép sötétet,

Melytől a gaz reszket, az igaz föléled,

Hívei leikébe,

Rácsókolja csókját a fennkölt homlokra S áldással tetézve

Vár, vár nyugvó napok bús ölén szorongva: Fakad-e szerelmén egy-egy örök élet, Megannyi költészet ?

Minket, drága sarjam, a sötét éj kedvel, Becézi 'lelkünket édes szeretettel S ő, kit a gaz átkoz,

Isten zsámolyához Ö vezekel minket

Álmodni térő nap bágyadt sugarában, Mikor a tekintet Sasszemévé váltan A látatlan titkok bűvkörébe mélyed S egy csodás igézet

Kéjt, kint, könnyet, kacajt EGY kebelre zárva Túlragad e földön a legszebb világba.

A legszebb világba, hol a Szomorúság Üli sötét trónját,

Hot EGY szomorúfűz s MILLIÓNYI bús ág, EGY fűz MÍLLJÓ ága Örökzöld lombjával EGY életet szór át A szegény, nyomorult, kacagó világba.

Hogy az a kacagó, szivefosztott semmi Nem tud más egyebet, csak lenni, csak lenni S aztán vezekelve Dőlni egy verembe:

Az örökzöld lombú fűzfát az nem bántja, Csak annál búsabban leveledzik ága . .

. . Amikor te, fiam, a temetőt jártad

Búsan elmerengve,

Nem voltál te magad, olt voltam én nálad S a kezed kezembe’.

A süppedt hantokon korhadó keresztek, Miken Névtelenség borongása reszket, Hívogattak engem S én mentem, én mentem:

Oda vitt bús szárnya gyötrődő lelkemnek, Hol forró Halál-bál sir fagyába dermed.

S valahánnyszor szived’ megejti a bánat, Ott leszek én nálad;

Valahányszor undor vegyül szilaj kedvbe, Mélabút élesztve, hóbortot temetve, Valahányszor érzed,

Hogy a puszta élet

Nem más, mint kacagó, szivefosztott semmi, Mi egyebet nem tud, csak lenni, csak lenni: Ott leszek én nálad Örökszomjú vágyad.

Emberi voltodban

Isten kegyeltjeként valahányszor érzed,

Hogy csak ott, csak ott van

Időt, tért lenyügzö, fennkölt, igaz élei,

Hol léhaság elhal, szomorúság éled:

Oii leszek én véled.