Tanügyi Értesítő, 1917 (15. évfolyam, 5-10. szám - 16. évfolyam, 1-4. szám)
1917-04-01 / 8. szám
6. oldal. TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 8. szám. 5 hogy elnémult a harcok harsonája S mély csönd honol egy nagy suhant felett, Sötéiszárnyú, vigasztalan homályba’ Ki zeng szivet felgyújtó éneket? Mig kémlő fülnek, önkényszülte vágynak A hang mit hallva meg nem ért, mit árt? A magyar vér mind egy tengerbe árad A dalban, mit dörg ötszáz velszi bárd. Mélázó lelked visszaálmodozza Dicső korok tündöklő képeit S nem ébredőn az elfakult valóra Egy holt világot létre kényszerít. Világverő Attila újra ébred, Titánhatalma úr a föld feleit, De baljóslattal inti már a végzet, Hogy egykor ö is lesz legyőzetett. S feltámad mind, élő szoborra válton, A lelked álmán lelkczett alak. Hős férfiak, eszményi nők sorában Vaj’ melyik az, mely inkább megragad? Bán és erény, igazság, jogtalanság, Élet- halálharcokban hogy hévül! Poklokra hogy veti a rossz salakját A jó, mikor maga megisteniil! Ránk csapván a bú sötétszárnyu ölyve, Midőn porig sújtott a gyászteher, Midőn kétségbeesve, összetörve Zokogta vesztél annyi száz kebel: Elköltöztélí a legnagyobb magyarnak Ki ont köztünk legszentebb könnyeket? Ki az, ki vérző szívvel is vigaszt ad, Vigaszt, mitől a szörnyű seb heged? Te vagy! te vagy! S mig nemzetek közt élnünk Az ég kegyelme ád jogot, erőt, Te éleszted vágyunk, hitünk, reményünk, Mely dús telkedből mind lelkűnkbe nőtt. Magyarságunkat, mint vasat a lángok, Örök füzed hatalma edzi meg S mi, sújtson bár reánk ezernyi átok: Nem hajiunk meg szolgákul senkinek.
