Tanügyi Értesítő, 1916 (14. évfolyam, 1-10. szám - 15. évfolyam, 1-4. szám)

1916-01-01 / 5. szám

6. oldal. TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 5. szám. nyező belátja, hogy a népkultúra szol­gáltatja azt az erős talapzatot, amelyen minden intézményünk s igy hadsere­günk is szilárdan megállhat. (Szatmár.) Meubauer Elemér. (TIEGIELEHT R HRRÍTIRDIK TRUITOTT KIRDR5U „TRHITÓKHRZFi ÍRKÁIR“ és beszerezhető kiadótulajdonosánál: LUE15Z ZOLTF1N UJ KÖHYU-ÉS PRPIRKERE5KEDÉSÉBEH Szatmár-Hémeti. — Sutmann-palata. FlBYELEfíl ! Selejtes utánzatok uannak forgalomban. Feljegyzések a front mögül. 1914. szept. első napjainak valamelyikén d. e. tanítás után, bizonyos dologban men­tem lefelé egy utcán s egy utcaajtón egy kis tanítványom ugrik elém nagy hirtelen­séggel, kezében egy nagy karéj fehér ke­nyérrel. Bizonyosan játszani indult pajtásai­hoz, de a darab kenyeret mindennél élőbb- valónak tartotta. Nem tudom miért, de ez a jelenet sokáig emlékezetemben maradt. Talán azért, mert a gyermek történetesen egy favágó gyer­meke volt s egyelőre fel sem tételezhettem, hogy olyan szép fehér kenyér forduljon meg a ház asztalán; vagy pedig azért, mert a fehér kenyér ideje azután rövidesen le­tűnt. Télen is, mikor a barna és keserű kenyeret ettük, többször megkérdeztem a fiútól: Ugy-e jó volna most egy darab fe­hér? A fiú fanyar mosollyal felelte, hogy: bizony jó! Hát bizony ez a jelenség nem megmo­solyogni való. Amint tapasztaltuk: háború és kenyérkérdés erős logikai összefüggés­ben állnak egymással. A téli hónapok szo­morú tapasztalatokat nyújtottak e tekintetben. A háborús hirek első lüktetésére meg­mozdultak a lelkek, — sokan ünnepélyes demonstrációkat rögtönöztek, mi nem egy­szer piaci tüntetésben nyilvánult. Azonban nem sokára nyomasztó köd ülte meg a lelkeket, mely később hova-tovább ag­godalmas honfiúi fájdalommá változott át. Bizonyára emlékszünk az 1914. évi okt. 3. 4. 5. napjaira. Én előttem legalább emlé­kezetes marad, mert három napig sem en­ni, sem aludni nem tudtam. Ne adjon az isten soha ilyen napokat drága hazámra! A szép verőfényes őszi napokon, kalap és kendő lobogtatással vettünk búcsút nó- tás katonáinktól. Így tartott ez sokáig, mig lassankint az arra való emberek mind el­vonultak a különböző harcterekre, elvivén magukkal ezer, meg ezer család örömét s boldogságát. A katonák elvonulásával megszűnt a nó­ta is. Jöttek a komor novemberi s később a hideg téli napok, hozván magukkal öröm- telen, fájdalmas eseményeket. A lelkekre rászállt a titkos fájdalom emésztő nyugta­lansága, napról-napra jöttek a sebesültszál­lító vonatok. Itt egy ismerős panaszolt, — ott egy jóbarát sírta el keservét, kedvesé­nek szomorú sorsa, vagy elveszítése felett. Az Úr nagyon meglátogatta szegény hazán­kat. Ellenségeink, mint feltúrt hangyaboly, úgy támadtak fel egymás után, hogy kár­örvendve lehengereljék a mi szép hazánkat s földönfutókká tegyenek bennünket. A korcsmák mintegy varázsütésre hang­talanokká lettek, — ellenben a templomok, benépesültek. A reménytelenség s a közös veszély érzete Istenhez közelebb hozta a lelkeket. Soha nem emelkedett a lélek az ihlet szárnyain buzgóbban Istenhez, mint e háborús esztendőben, mert alig volt család, melynek félteni, vagy siratnivalója ne lett volna. Egy éve múlt már, amióta az öldöklő háború milliószámra szedi áldozatait a véres csatamezökön. A humánizmus magasztos eszméjének korában milliók pusztulnak el emberéletben és vagyonban. Emberiességből kivetkőzött ellenségeink a pokolnak minden ördögét, minden kigondolható ravaszságát, furfangját igyekszenek talpra állítani, hogy elpusztítsák lelkes, — és halált megvető csapatainkat, hogy megalázzanak bennünket. Mig szegény, hős fiaink a különböző csa­tatereken küzdenek, addig az itthonmara-

Next

/
Thumbnails
Contents