Tanügyi Értesítő, 1916 (14. évfolyam, 1-10. szám - 15. évfolyam, 1-4. szám)
1916-01-01 / 5. szám
6. oldal. TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 5. szám. nyező belátja, hogy a népkultúra szolgáltatja azt az erős talapzatot, amelyen minden intézményünk s igy hadseregünk is szilárdan megállhat. (Szatmár.) Meubauer Elemér. (TIEGIELEHT R HRRÍTIRDIK TRUITOTT KIRDR5U „TRHITÓKHRZFi ÍRKÁIR“ és beszerezhető kiadótulajdonosánál: LUE15Z ZOLTF1N UJ KÖHYU-ÉS PRPIRKERE5KEDÉSÉBEH Szatmár-Hémeti. — Sutmann-palata. FlBYELEfíl ! Selejtes utánzatok uannak forgalomban. Feljegyzések a front mögül. 1914. szept. első napjainak valamelyikén d. e. tanítás után, bizonyos dologban mentem lefelé egy utcán s egy utcaajtón egy kis tanítványom ugrik elém nagy hirtelenséggel, kezében egy nagy karéj fehér kenyérrel. Bizonyosan játszani indult pajtásaihoz, de a darab kenyeret mindennél élőbb- valónak tartotta. Nem tudom miért, de ez a jelenet sokáig emlékezetemben maradt. Talán azért, mert a gyermek történetesen egy favágó gyermeke volt s egyelőre fel sem tételezhettem, hogy olyan szép fehér kenyér forduljon meg a ház asztalán; vagy pedig azért, mert a fehér kenyér ideje azután rövidesen letűnt. Télen is, mikor a barna és keserű kenyeret ettük, többször megkérdeztem a fiútól: Ugy-e jó volna most egy darab fehér? A fiú fanyar mosollyal felelte, hogy: bizony jó! Hát bizony ez a jelenség nem megmosolyogni való. Amint tapasztaltuk: háború és kenyérkérdés erős logikai összefüggésben állnak egymással. A téli hónapok szomorú tapasztalatokat nyújtottak e tekintetben. A háborús hirek első lüktetésére megmozdultak a lelkek, — sokan ünnepélyes demonstrációkat rögtönöztek, mi nem egyszer piaci tüntetésben nyilvánult. Azonban nem sokára nyomasztó köd ülte meg a lelkeket, mely később hova-tovább aggodalmas honfiúi fájdalommá változott át. Bizonyára emlékszünk az 1914. évi okt. 3. 4. 5. napjaira. Én előttem legalább emlékezetes marad, mert három napig sem enni, sem aludni nem tudtam. Ne adjon az isten soha ilyen napokat drága hazámra! A szép verőfényes őszi napokon, kalap és kendő lobogtatással vettünk búcsút nó- tás katonáinktól. Így tartott ez sokáig, mig lassankint az arra való emberek mind elvonultak a különböző harcterekre, elvivén magukkal ezer, meg ezer család örömét s boldogságát. A katonák elvonulásával megszűnt a nóta is. Jöttek a komor novemberi s később a hideg téli napok, hozván magukkal öröm- telen, fájdalmas eseményeket. A lelkekre rászállt a titkos fájdalom emésztő nyugtalansága, napról-napra jöttek a sebesültszállító vonatok. Itt egy ismerős panaszolt, — ott egy jóbarát sírta el keservét, kedvesének szomorú sorsa, vagy elveszítése felett. Az Úr nagyon meglátogatta szegény hazánkat. Ellenségeink, mint feltúrt hangyaboly, úgy támadtak fel egymás után, hogy kárörvendve lehengereljék a mi szép hazánkat s földönfutókká tegyenek bennünket. A korcsmák mintegy varázsütésre hangtalanokká lettek, — ellenben a templomok, benépesültek. A reménytelenség s a közös veszély érzete Istenhez közelebb hozta a lelkeket. Soha nem emelkedett a lélek az ihlet szárnyain buzgóbban Istenhez, mint e háborús esztendőben, mert alig volt család, melynek félteni, vagy siratnivalója ne lett volna. Egy éve múlt már, amióta az öldöklő háború milliószámra szedi áldozatait a véres csatamezökön. A humánizmus magasztos eszméjének korában milliók pusztulnak el emberéletben és vagyonban. Emberiességből kivetkőzött ellenségeink a pokolnak minden ördögét, minden kigondolható ravaszságát, furfangját igyekszenek talpra állítani, hogy elpusztítsák lelkes, — és halált megvető csapatainkat, hogy megalázzanak bennünket. Mig szegény, hős fiaink a különböző csatatereken küzdenek, addig az itthonmara-
