Tanügyi Értesítő, 1916 (14. évfolyam, 1-10. szám - 15. évfolyam, 1-4. szám)
1916-03-01 / 7. szám
8. oldal. TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 7. szám. hült hamvai felett állított meg a kérlelhetetlen végzet, kinél végsőt dobbant az Élet fáklyája s örökre kialudt. A munkás fő gondolkozni, a szerető szív érezni megszűnt, mert amit magunk előtt láthatunk, az csak az útja vegéhez elérkezett koporsó, a hű férjnek, szerető jó apának, az Ur veteményes kertjében a fáradhatatlan, szinte uiolsó lehelletéig hivatását betöltő munkásnak, az igaz szivü embernek utolsó lakása. Nagy a mi gyászunk', mert elvesztettük őt, mert fájdalmasan érezzük, hogy a híven és jól végzett munka embere korán dől ki sorainkból, bármily hosszan, négy évtizeden keresztül futott pálya végén tér nyugalomra. De micsoda a veszteség, amelyen mi kesergünk, ahhoz a mérhetetlen fájdalomhoz s nagy veszteséghez képest, melyet az ő szerettei siratnak ő benne. Szivének mélységéről, gyermekeihez az imádásig ragaszkodásáról im fényes tanúbizonyságot tesznek azok, kik megtörve és kétségbeesve borulnak egymásra ez újon ásott sir előtt s töredezve rebegik: „Elesett a mi fejünknek koronája!“ Különösen te szerető hitvese! te érzed legjobban kit takar e néma koporsó s mi volt ő szivednek annyi időn keresztül, hogyan futottátok együtt az élet útját! Milyen boldogság és elégűltség foglalta el sziveteket! Félreértés vagy gyülölség, harag vagy szeretetlenség száműzve volt tőletek s hajlékotok felett egy angyal lebegett, kezébe tartva a szeretetet és békességet jelentő olajágat. Most már mindennek vége! Könnyes szemmel, borongó gondolatokkal járd be a múltat az emlékezet világánál, szedd össze annak nyíló virágait s mint gyógyító balzsamot kösd vérző szivedre, hidd el enyhíteni fogja fájdalmadat, erősiti hitedet s növelheti még szerelmedet is a nyugvó porok iránt. Ő elköltözött; te itt maradtál! De a szeretet erősebb mint a halál s ő a fényes menyországból is szeretettel tekint le reád. Szeretett gyermekei! ifjú hajtásai a föld porába dőlt törzsnek! Ti érettetek, a ti boldogságtokért dobogott a boldogultnak szive, hiszen tudjátok mily nagy szeretettel szeretett benneteket! Hullassátok koporsójára a hála, tisztelet, szeretet szent könnyeit, ő- rizzétek szivetekben emlékével erényeit, hogy örömmel nézzen vissza szellemhonából mindenkor reátok. Rokonai, jóbarátai! Mint nyugvó nap, mely búcsú sugárait széthinti az elhagyandó vidéken: úgy hinti szét a boldogult is — sírjának széléről — áldását egyen-egyen reátok. Itt állanak még pályatársaid, hogy a fáradhatatlan munkásnak, a feledhetetlen kartársnak utolsó „Isten hozzád“-ot mondjanak a végső búcsúnál! Szeretett pályatársak! A tanító küldetése a sírnál véget ér ... . Azon túl a kötelesség és komoly felelősség az ittmaradottak- ra várakozik. Kötelességünk megőrzeni s folyóvá tenni az értékes tőkét, mit az eltávozok kezünkbe tettek, hogy azzal lelkiismeretesen gazdálkodjunk. A forró köny, a vérző fájdalom, mind csak néma tisztelet s egyoldalú kegyelet, ha ő tőlük nem az életet vesszük át s nem ezáltal akarjuk fenntartani emléküket. A felhő borulata még nem áldásthozó, ha abból éltető eső nem hull alá; eljő a zivatar, szétvágja kebelét s nyomtalanul hajszolja szerteszét ! Most azért, midőn a hii tanító, a szeretett kartárs tetemeit átadjuk a sir pihentető ágyának: tegyük meg a szent fogadalmat, hogy emlékét élete s az övéhez hasonló munkásság által fogjuk fenntartani s terjeszteni. Ez lesz az ő érdeméhez a legillőbb kegyelet, mely örökre áldva legyen mi közöttünk! „Hiába tapsolsz már rettenetes halál: Kik érdemekkel nyertek örök nevet, Kik nem maguk hasznának éltek, Büszke hatalmad alá nem esnek.“ Isten veled immár hiv munkás, elpihent földi vándor! A bánatos hitves, gyermekek mellett, még sok-sok százai a szivjósággal párosult gondjaid alól kikerült volt tanítványoknak, áldva őrzik emlékedet. Menj az idefent soha nem ismert pihenésre! A viszontlátásig Isten veled!
