Tanügyi Értesítő, 1916 (14. évfolyam, 1-10. szám - 15. évfolyam, 1-4. szám)
1916-12-01 / 4. szám
4. szám. TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 3. oldal. logikája szerint általában emelte kvalifikáció igényét. Tudjuk jól, hogy a régi iskolamesterek nem őriztek tudori okleveleket az almárium fiókban, mégis mennyi kiváló jellem viselte azokat a lélekarc- vonásokat, melyeket ezek a különösebb képzettség nélkül való, de belső elhivottsággal képesített nagy „léieki- domárok“ (Jókai), igazi paedagógusok másoltak be a saját lelkűkről kis tanulók leikébe. De viszont azt is tudjuk, hogy volt idő kivált a renaissance, a reformáció utáni korban, mikor egyszerű kis falvak iskolatermében olyan tudósok előtt ültek a kis gyerekek, kiknek lábaihoz ma is, a mi szélesebb látóhatárú korunkban is okúlva-tanulva letelepedhetnénk. Végül még azt is tudjuk, hogy a gyermekiélek szerencsés kezeléséhez éppen nem a gyermek korlátoltságához közelálló, fogyatékos készűltségü paedagógus ért, hanem a világos fejű, gazdag ismeretei között szabadon s könnyedén mozgó tájékozott tanító, ki sokat tanűlva szerezte meg a íanitói készséget s nagy önfegyelmezéssel a nevelési talentumot. Csak egyéniségek nevelhetnek egyéniségeket s bármennyire legyen igaz, hogy a iegnagyobb tudománygazdagság sem képes oly jellemfejlesztő erőt kifejteni, mint az érzésbeli finomság és a szavakban és tettekben megnyilatkozó lelki nagyság, mégis ki tagadhatná, hogy a nevelő, a lélekátformáló ténykedés annál eredményesebb, céltudatosabb, mennél inkább összhangzásban áll az értelemgazdagság az érzésbelivel s ennek finomságával. Abban az irányban, amint nemzetünk népessége fogyatkozik a háborúban, kezdjük felismerni a gyermek értékét s a gyermekiélekben adott lehetőségek áldását. Mindent kipótolunk, csak iskoláink teljesítsék feladatukat. A megfogyatkozott nemzettest nem fog összeroskadni a háború után előálló nagy feladatok súlya alatt, csak tanítóink szive legyen helyén s a jövő Magyarországának katonáit, polgárait, fiait és leányait neveljék az uj viszonyok terhének viselésére elég erősekké. Megbecsülheílen fontosságú munka. Ennek hü és eredményes végzése annak a tanítói karnak honszerelmére, munkakedvére, szakértelmére vár, mely eddig is elpusztithatlan ideálizmusával, nagy lélekszeretetével végezte munkáját csakugyan mint művészetet önmagáért — 1’ art pour 1’ art. Ez a kar, a maga megérdemelt tekintélyével zörget az egyetemeink kapuin. . . Ha az állatorvosnak egyetemi oklevélre van szüksége, hogy végezze az állatgyógyitást, mennyivel inkább van e tudományos készültségre szüksége a lélekformálás művészeinek? Isten kegyelméből voltak és vannak nagy tudású tanítóink, kik tanulva tanítanak s akik autodidaktika révén bátran egy mérce alá állhatnak a közép- skolák tanáraival s közöttük is a kiválókkal. De nem lesz-é áldásos hatású, ha az önnevelő, az önkéntes továbbképzés egyéni becsvágya helyett egyetemlegesen az egész kar beemeltetik az egyetemi tanulmányozás kötelességébe, díszébe és méltóságába? Amiről itt szó van, távol jövő zenéje volt a háború előtt. Érintkezésünk a világ első iskolázottságú népével, a
