Tanügyi Értesítő, 1915 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1915-12-01 / 4. szám
4. szám. TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 5. oldal. Az akkori háborúban is sok sebesült volt. A kórházakban feküdtek a mi katonáink is. Erzsébet nagyasszonyunk ott volt, ott járt a sebesültek közt napról-napra, mint a nemzet anyja. Vigasztalta, erősítette a katonákat. Képzeljétek gyermekek . . . mi történt egyszer, egy ilyen kórházi látogatáskor. Egy vitéz magyar katonának a megsebesült lábát le kellett vágni. De a katona ellenkezett. Ő inkább meghal, de egy lábbal élni nem akar. Erzsébet királyné is kérlelte, bátorította a katonát. Végre engedett, de oly föltétel alatt, hogy ha mig az orvosok a láblevágást végzik . . . ő is, Erzsébet nagyasszony is ott marad mellette. És a nagy királyné, mintha csak az édes anyja lett volna annak a katonának, ott maradt és végig szenvedte ... az édes anyának fájdalmát. Ez esetből láthatjátok, milyen volt Erzsébet nagyasszonyunknak magyar édes anyai szive. Ő nagyon szerette a magyar gyermekeket is. A Budai várba hivta a kis fiukat és leányokat nem egyszer. Meguzsonnáltatta, kikérdezte őket apróra édes apjuk, anyjuk és családi viszonyaikról. És milyen boldog volt közöttük! Talán a jövő Magyarország férfiait, honleányait látta azokban a gyermekekben. És csakugyan jött a mi Napunk is. Magyarország feltámadásának Napja. Az isteni Gondviselés adta a nemzetnek a haza bölcsét, Deák Ferencet. Ők ketten szőtték a napsugárt, mely bevilágitott a nemzet fájdalmaiba, szomorú némaságába. Szent Erzsébetről írták fel e szép történetet, hogy nagyon szerette a foglyokat, a szegényeket. És azoknak a foglyoknak szent Erzsébet kötényében és titokban vitte, hordozta a táplálékot, hogy el ne pusztuljanak. Vigasztalta őket, hogy el ne csüggedjenek. Egyszer aztán szigorú férje rajta kapta szent Erzsébetet, hogy ő kötényében eledelt visz a foglyoknak. Mutasd — szólt keményen — mit viszesz! Szent Erzsébet remegve tárta szét kötényét s várta, hogy mi lesz most. És ime, az eledelek gyönyörű, viruló rózsákká változtak. A mi Erzsébetünk is hozta nekünk, szabadságát vesztett nemzetének, a vigaszt, az erősítést, a szellemi táplálékot. És ezek a vigasztalások, erősítések, szellemi táplálékok az alkotmány megérkezésének, a nagy kibékülésnek rózsáivá változtak. Király és nemzet megértették egymást. A nemzet anyja és a haza bölcse újra összekötötte a bizalomnak, a kölcsönös szeretetnek a láncait ... a magyar nép ntegko- ronáztatta királyát és királyasszonyát. És azóta épült fel és alakult ki az uj, a dicső, a nagy Magyarország. Sokáig gyönyörködött még Magyarország fejlődésében Erzsébet királyasszony. Bár őt a sok csapás, egyetlen fiának elvesztése és egy életnek kálváriája szomorúvá tették. Idegen földre, zugó tenger partjára, a hegyek virágai közé menekült tőrtől megsebezett anyai szivével. De azért az ő lelke mindig közöttünk volt. Az ő szeme csillagként vigyázott a magyar nemzetre. Egyszer a szép Genfi tó partján sétált, távol az ő otthonától. Gonosz, rossz emberek mindig voltak a világon. Egy ilyen gonosz ember meglesi az ártatlan királynét, ki soha senkinek sem vétett ... és az egész világ megdöbbenésére ... az ártatlan nőt . . . szivén szúrta. Rövid, néhány perc után kilehelte nemes lelkét a nagy királyné. Kit mi oly forrón szerettünk, annak gonosz emberi kéz gyilkától kellett elvéreznie. Milyen fekete felleg borult hazánk egére az ö váratlan halálával. Minden magyar szivében a fájdalom ütött tanyát. Az egész országban szomorúan zugtak-bugíak a harangok . . . mert kiterítve feküdt a nemzet anyja. Magyar leányok virágot szedtek, a kezdődő ősznek legszebb virágait kötötték koszorúba és könnyeikkel áztatták. És azóta évről-évre az ő neve napján, mint mi most, ünnepet szentelnek emlékének és hálás szívvel gondolnak a nemzet legnagyobb királynéjára. Mert ki a nemzetnek anyja volt, az volt legnagyobb királynéja is. A szomorú halál óta már több esztendő múlt el. De a magyar nemzet sose felejtette el az ö nagy királynőjét.
