Tanügyi Értesítő, 1915 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1915-09-01 / 1. szám
4. oldal. TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 1. szám. nek, az ünnepeltetésnek s hisszük, hogy a társadalom és az állam a nagy szolgálathoz méltóan rójja le a hősök iránti háláját. Ti pedig tanítói hajlékok melegítő napjai — galambszivü tanitóné asszonyok — át- érzern megriadt leiketeknek minden rezdü- letét. A titkon omló könnyek felszáritására vigasztaló szót nem keresek. Szent a Ti fájdalmatok, néma tisztelettel, megértő gyöngédséggel köszöntelek Titeket, akik osztályosai vagytok a nagy idők szenvedéseinek és dicsőségének. A szerető hitves s a gyá- molitásra váró és szoruló gyermekek sorsát gondoskodásunk s érdeklődésünk központjába kel! helyeznünk, hogy a tanítói hadiárvák és özvegyek ne érezzék az alamizsnakenyér keserűségét. A meghatottság szorongó érzésével emlékszem meg végezetül hősi halált halt társainkról. A háború orkánja túl sokat döntött ki azok közül, akik eleddig az emberszeretet szelíd mécsvilágjai s a kultúra lobogó fáklyái voltak. Sajnos, e megye tani- tói gárdáját is megtépte a vihar. Gyászoljuk korai elmulástokat, hiszen szivetek dobbanásának megszűnése boldog családi tűzhelyek összeomlását, beszédes ajkatok elnémulása sok nemes tetterő idö- előtti pusztulását jelenti; ámde a Ti véretek hullása is kellett a végső diadal elnyerésére. Kegyelettel iktatunk a halhatatlanok sorába, hogy a késői nemzedékek is áldva emlegessék dicsfénnyel övezett emléketeket. Magasztos ügyért — a magyar nemzet létérdekéért — hoztátok a nagy áldozatot s ezért érdemes szenvedni, férfi erény küzdeni és dicsőség meghalni. Hisszük, hogy az óriási erőfeszítés, a mérhetetlen áldozat, amit a magyar nemzet jövendő nagysága és boldogsága váltságdíjául e küzdelembe fektettünk, meghozza . gyümölcsét. E nemzedékre a sors súlyos feladatokat rótt, iparkodjunk mindannyian — miként katonáink — méltóknak bizonyulni a nagy idők kívánalmaihoz. Vitézségben, polgári erényekben, összetartásban, áldozatkészségben, hazaszeretetben legyünk különbek ellenségeinknél s akkor jutalmul mihamar meglátjuk a győzelmes béke szivárványát honunk egére fölrajzolódni! —r.—r. A hős Lázár Jánosról. A lacfalusi állami iskolában üresen maradt a tanítói szék. A derék, arra a nehéz szerepre hivatott hazafias missziót teljesítő Lázár János nincsen többé. Üresen maradta tanítói lakás is, mert a jó feleség, ki a férje nélkül élni nem tudott, vele mint oda, ahol a szeretet folytatódik, a megértés örök, vagy ahol nincsen már semmi. . . . Tavaly tavasszal még, mikor az enyhülő levegőtől bontogatni kezdték rügyeiket a fák, mikor a lacfalusi domboldal alatt csobogó patak mélázó tavaszi csevegése is a természet megújulását hirdette, a tanítói lakban egymást megértő, egymásnak élő, boldog tanitópár arcát festette rózsásra a szellő s emelte hangulatát poetikus szépre. Nekik is fakadtak a rügyek s nyíltak a virágok. Talán ott mind nekik nyíltak csak, mert akik egymást úgy megértették, mint ők, azoknak a virágnyilás és a riigyfakadás is több mint másoknak. Ők pedig egyek voltak a megértésben. Illettek egymáshoz. A férfi az erő, a rugé- konyság, az erély, a harmonikus kedély példája, a nő az odaadó hűség, a férjéért élő s vele halni tudó erős nő mintája. Akaratuk, vágyuk, gondolkodásuk, törekvésük ugyanaz volt. Megértés, szeretet, kedély, boldogság volt a házukban, mert béke, öröm volt a szivükben. Megharsant a riadó. Lázár János tanitó- társunknak is mennie ke,lett a haza védelmére. Fájdalmas búcsúval szakadtak el egymástól. Lázár hadba száll. Aki közöttünk itthon a munkát olyan nehéz ponton teljesítette, annak a harctéren is a terhesebbje jutott. A kárpáti harcokban vivta társaival a küzdelmet. Az elsők között küzdött. Az a szent hevülés, melyet felesége búcsucsók- jából talán még akkor is ajkán érzett s a hazaszeretés lelkesítette, hogy a hazánkba, házunkba tolakodó merész ellenségre rávesse magát. Példás bátorsággal harcolt. Vakmerő bátorsága másokra is ragadt. Az ütközet során azonban súlyosan megsebesült a fején s igy került abba a kolozsvári kórházba, ahol véletlenül éppen a sógora, Papp
