Tanügyi Értesítő, 1914 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1914-05-01 / 5. szám

6. oldal

TANÜGYI ÉRTESÍTŐ

5. szám

számithatatlan rombolást visz végbe ott, ahol nem is sejti. Mentül exponáltabb állású ez a nő, mentői kedvesebb és mentői nagyobb elegántiával szivja kicsike cigaiett- jét, annál nagyobb az inger, a csábitó erő, hogy még ugyanazon este, vagy legkésőbb másnap igy szóljon ez úrnő, vagy ez úrnő barátnőjének, vagy ez úrnő felebarátjának a 14—15—16 éves feslő leánykája az ő báli lovagjához:

— Nézze Duci, én magát végtelenül fogom szeretni, ha ad nekem egy cigarettet.

Ha önök azt hiszik, hogy Ducika nem ad neki cigarettet, akkor csalódnak, dehogy nem ád, még gyufát is gyújt hozzá!

Hölgyeim! Ügyeljenek leányaik egészségére.

Hát mi deresedni kezdő férfiak?

Mi uraim, dohányozhatunk, pipázhatunk szivarozhatunk, cigarettázhatunk, mert nekünk szükségünk van arra. Mikor? Meddig? Amikor jól esik. Addig, a mig nyelvünk, tüdőnk, gyomrunk, agyunk, szivünk, ideg- és véredényrendszeriink, feleségünk vagy felebarátunk azt megengedi. Ha ezek közűi valamelyik vetó-t mond, hagyjuk abba.

Azért nem árt, ha bizonyos törvényeknek is nevezhető elveket mégis szem előtt tartunk. Ilyenek :

1. Lehetőleg elsőrendű dohányt szívjunk, mert a másod, harmad, negyed rendű dohánylevelekben a nikotinon kívül kevesebb-több kozmás olaj is van. Az ilyen dohányfüst büdös.

2. Csak jól kidolgozott, teljesen száraz dohányt szívjunk, mert a nedves dohány rosszul ég. Annak a szívása fárasztó.

3. Idegen ember pipaszárát ne vegyük szánkba.

4. Hosszú időn át megszokott dohányunkhoz, szivarunkhoz, cigarettánkhoz hűek maradjunk.

5. Idegen helyről jött, ismeretlen erejű dohányból egyszerre sokat ne szívjunk.

5. Hálószobánkban éjszaka ne dohányozzunk.

Magyarországi Tanítók Árvaházi Egyesülete

Néhai Trefort Ágoston 10 évi miniszterségének évfordulóját kegyeletes ünneppé avatták az akkori pedagógusok. Ez alkalomból született meg a címben jelzett egyesület, amely célul tűzte ki, hogy „hazánk bármely felekezetű, nemzetiségű és fokozatú óvodáiban és népoktatási intézeteiben működött óvóknak (óvónőknek), tanítóknak és tanítónőknek, tanároknak, továbbá a tanfelügyelők és tanfelügyelőségi hivatalnokok hátramaradott árvái nevelésére vagyoni alapot gyűjt, a gyűjtött alap erejéhez képest árvaházakat állít“.

A nemes felbuzdulást nyomon követte a cselekvés, úgy, hogy 1885. szeptember hő 12-én már megnyitható volt Budán, a Peda- gógium szomszédságában a „Magyar Tanítók Országos Árvaháza“, mely áldásos intézmény azóta mindmáig — a vezetők életrevalósága szerint — több-kevesebb intenzitással istápolja a segélyezésre, elhelyezésre szorult tanitóárvák ügyét.

Az alapítás fáradalmaiból s az áldozat- készségből annak idejében bőven kivette részét a tanítóság, igy jogosan tekinthetjük ma is sajátunknak ezen intézményt s midőn olyirányu tervezgetésekről veszünk tudomást, melyek árvaházunkat gyökerében ingatják' meg, élnünk kell a kérdéshez való hozzászólás jogával és kötelességével.

A rombolás hívei úgy állítják fel a tételt: a fővárosi tanitóárvákról külön gondoskodva van, a vidéki tanitóárvák meg a debreceni, kecskeméti, kolozsvári és hódmezővásárhelyi árvaintézetekben nyernek elhelyezést, mi szükség van tehát a budai tanítói árvaház további fentartására! E nézethez a vidéki tanítóság nem csatlakozhat, sőt részemről kénytelen vagyok eme felfogásra a felszínesség bélyegét sütni.

Úgy látszik, hogy a „feloszlatást“ hirdetők nem méltatták figyelmükre kiáltóan inhumánus nyugdíjtörvényünknek az árvákról szóló szakaszát és nem tanulmányozták