Tanügyi Értesítő, 1913 (12. évfolyam, 1-10. szám)

1913-05-01 / 5. szám

5. szám. TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 5. oldal vagy körjegyző, lelkészek, orvosok, értel­mesebb gazdák s a községben működő minden tanító és tanítónő. Az előadó tisz­tet természetesen a tanítóság látná el. A tanító, mint a község első kulturtényezője, e körben indítson mozgalmat arra nézve, hogy miként van a községi pénztárban szegény-alap, úgy legyen gyermekvédelmi pénzalap is. Tárja fel a tanító a község értelmisége előtt, hogy a kitaszított, elhanyagolt fiatal­korúakban rejlő veszély s abból származó társadalmi baj elhárítása feltétlenül megéri a reá fordított áldozatot. Ha a tanítóság eme pénzalap előteremtését községenként keresztül vinné; úgy ezen emberséges munkájával a magyar nemzetet soha le nem róható hálára kötelezné. A harmadik typushoz tartoznak ama gyermekek, akik veszélyes környezetben élnek, akiket gazdaságilag kiaknáznak, lo­pásra, orgazdaságra, koldulásra, erkölcs­telen életmódra kényszerítenek. A tanító feladata itt csupán annyi, hogy a helyi patronázs egyesület (iskola­szék, gondnokság) előtt az esetet részlete­sen ismerteti, amely egyesület az összes körülmények pontos számbavételével hiva­talosan értesíti a fiatalkorúak illetékes fel­ügyelő hatóságát. (Ez országrészen Debre­cen.) E hatóság törvényadta jogánál fogva intézkedik az ilyeneknek gyermekrrrenhelye- ken, javítóintézetekben való elhelyezése felől. Ezen typushoz számíthatók a gyer- mekbiróságok által feltételesen kihelyezett fiatalkorú bűntettesek, akiknek megfigyelése és akikre való felügyelet szintén a tanítóra háramlik. Egyébként, hogy az elhagyott, az eddigi környezetükben romlásnak kitett vagy zül­lésnek indult gyermekek és fiatalkorú bűn­tettesek megmentése érdekében a tanító mit és hogyan tegyen, arra nézve kimerítő uta­sítással szolgál a Hivatalos Közlöny 1911. évi 7-ik, a Néptanítók Lapja 1912. évi 15-ik és a Tanügyi Értesítő 1912. évi 4-ik száma. A részemre kiszabott tér rövidsége miatt meg kell elégednem az elő soroltakra való utalással, de el nem mulaszthatom, hogy — éppen a cél sikere érdekében — a hiva­tok rendeletekhez és utasításokhoz nehány megjegyzést ne fűzzek. Tanulmányoztam az idevágó rendeleteket, úgy látom, hogy a pat­ronázs egyesületek létesítésének és műkö­désbe hozatalának módozatai túlságosan körülményesek s a tanító patronázs mun­kája igen bürokratikus. Amikor sűrűn hal­lunk bizottságok-, albizottságok-, szükebb- körii bizottságokról, törzskönyvek vezeté­séről, űrlapok kitöltéséről, bátran rámond­hatjuk, hogy ennyi sallang éppen elegendő e jobb sorsra érdemes ügy eltemetésére. Itt legnagyobb közvetlenségre van szükség, éppen azért kerülni kell minden hátráltató nehézkességet. A tanítóság részéről csupán agilitás és szivjóság kívántatik s ekkor mihamar megtalálja szerepkörét ama gyönyörű, ma­gasztos munkában, amit a társadalom tőle vár. Nem hiszem, hogy volna közöttünk olyan kemény szivü, aki a martyr gyermek szomorú sorsán meg ne indulna s aki a elhagyott, züllésnek indult gyermek felse- gitésére ne sietne és aki a fiatalkorú bűn­tettest szigorú ridegséggel taszítaná még mélyebben, az élet fertőjébe. Mi tanítók, kulturemberek s hivatá­sunknál fogva humanisták vagyunk, nem kétlem, hogy összefogva a társadalom leg­jobbjaival, mentésre nyújtjuk karunkat a végveszéllyel fenyegetett gyermekek felé. Kisérje Isten áldása a tanítóság ezirányu munkálkodását! szatmár. Neubauer Elemér. a a

Next

/
Thumbnails
Contents