Tanügyi Értesítő, 1913 (12. évfolyam, 1-10. szám)
1913-05-01 / 5. szám
5. szám. TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 3. oldal A patronázs ügy. Örömmel vállalkozom a gyermek- védelem ügyének e helyen való propagálására, noha nem tartozom azon tanitók közé, akik szívesen szegődnek emberboldogitó, társadalomátalakitó, honmentő eszmék apostolaivá. Az ilyfajta tevékenykedés előttem mindig gyanús, mert a műlelkesedés háta mögé pillantva, többnyire tetten érhető a fölfelé sandító stréber furfang. Nyíltan kimondom, hogy nem vagyok barátja ama holdkóros felfogásnak, amely a tanítói pályát szereti teleaggatni az ingyenes mellékfoglalkozások cirádáinak légióival, mert mégis csak az iskola az első. S az iskolai munka becsületes ellátása — éppen úgy mint a bírói, ügyvédi, jegyzői foglalkozás — egész embert kíván. Azért jogosult a bizalmatlanság az oly tanítóval szemben, akinek az iskolai munkán, a maga és családja ügyeinek rendben tartásán kívül még sok más bokros teendők ellátására jut az idejéből és erejéből. Sokan azzal érvelnek, ha a tanító pusztán az iskolai teendők elvégzésére szorítkozik, akkor Ábécé lovaggá zsugorodik és mellékjövedelmek híján, éhen hal. Nem kartársaim, ez az okoskodás nem állhat meg. Mert ha tekintélyt s megélhetést nyújt a festőművésznek az ecset, az írónak a toll, a hivatalnoknak az íróasztal, a kereskedőnek a pult, az asztalosnak a gyalupad, úgy a tanítónak a katedrán és nem egyebütt kell keresnie ama talapzatot, amelyen erősen megállva, családja számára tisztességes megélhetést, maga részére lefelé tekintélyt, fölfelé elismerést biztosíthat. Ha a tanítói katedra ma még nem ilyen, olyanná kell tenni. De nem a tanító erejének mindenféle kieszelhető módon való szétforgácsolása és lekötése utján, hanem a helyes alapokon nyugvó szervezkedés, egyesületekben való tömörülés kiprópált módszerével és hivatásunknak kellő intel- ligentiával, szaktudással való betöltése által. Az elmondottakból világosan látható* hogy idegenkedem minden olyan sallangtól, amit a szorosan vett iskolai teendőkön kívül bárki is a tanítóság nyakába akar varrni. De szívesen teszek kivételt a gyermekvédelem ügyével. A mi foglalkozási körünk központjában a gyermek áll, azért állásunknál fogva őrködnünk kell a gyermek fizikai jólétének, erkölcsiségének, szellemi elő- haladásának miniden mozzanata felett. A gyermeket a család, társadalom, az állam legbecsesebb javának tekinti, mert ő a jövőnek letéteményese, az évezredeken át felhalmazott kulturkincsek átvevője s gyarapítója, az életküzdelmekben kifinomult családi vonások, képességek átöröklője és továbbszármaztatója. Én érdeklődéssel szemlélem a felnőt* ember művészi tökélyre vitt kézügyességét’ szellemének magasaba szárnyalását, testi erejét, bátorságát: de sokszorosan nagyobb csodálattal s a teremtő fensége iránti megértő hódolattal vagyok eltelve, amikor a csecsemő böjcsőjénél komprimáltán láthatom szemeim előtt végigvonulni az ember sok évezredes lelki fejlődésének ismétlődését, vagy mikor a kedélynek, szeretetnek színes rózsája, az első bájos mosoly jelenik meg a gyermek arcocskáján és mikor később csacska, kifogyhatatlan, kérdezőskö- désében az értelem, a tudásvágy nyilvá- nuiását látom felcsillanj és amikor megszemélyesített játéktárgyaiban s azok meg nem szűnő változataiban a délibábos gyermekképzeletben gyönyörködöm. Csodálom s szeretem a gyermeket és szívesen vagyok a gyermekek között, akiknek lelkivilágán még érintetlenül ott diszlik az árlatlanság leheletszerű hamva, s akiknek érzésvilágáról még nem pattogzott le az őszinteség, a jóság, az önzetlenség hófehér zománca. És e kedves körben, a gyermekek,
