Tanügyi Értesítő, 1913 (12. évfolyam, 1-10. szám)
1913-01-01 / 1. szám
1. szám. TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 5. oldal hanguságát, kietlenségét. Önkénytelenül feltesszük a kérdést, érdemes-e primitiv élet- körülmények közé szorítva, a kultúra nyújtotta minden kényelemtől, szórakozástól megfosztva, a létfentartás gondjaitól gyötörve egy életen át apró községekben apos- tolkodni? Amint töprengésemben feljebb-feljebb emelkedem az eszmék tisztultabb honába, hallom közelemben a nemzeti Géniusz szárnysuhogását, hallom szomorú zengésű szavát, amint mondja, ha te is megkemé- nyited szived, ki fogja a nép fiaiban az emberszeretet, a hazafiság, az erkölcs, a törvénytisztelet magasztos eszméit lángra lobbantani, ki fogja őket a kultúra megbecsülésére, a polgári erények gyakorlására nevelni, kifogja a tudás szövétneke mellett láttatni velük a napsugárban, a csillogó harmatban, a rezgő buzakalászban, a földeket boritó hótakaróban az isteni gondviselés nagyságát? Sóhajjal végzi beszédét látogatóm és csodás jégvirágot lehel rideg tanitói lakom ablakára, hogy elfödje szemeim elől a fájó érzéseket felidéző kietlen hómezőket. Ekkor — miként a határt őrző katonának — melegség támad szivemben, fellobog ismét lelkemben a pályaszeretet szent tüze,' mely ellenállhatatlanul ragad, visz a nép gyermekei közé, hogy ott tudásomat, lelkem gazdagságát újévi ajándékul kiosszam. Igen, — midőn látom, hogy hálátlan belső ellenségeink szú módjára őrlik napról-napra állami létünk fentartó pilléreit, elfelejtem a magam szegénységét, nyomorúságát s ujult erővel folytatom a gerilla harcot, hogy a magyar nemzeti eszme diadalmas előnyomulásának utat nyissak. Ezernyi bajjal, gonddal küzködő tanitó- testvéreim! közös gondolat- és érzelemvilágunkat vetettem papírra nehány tollvonással, mert tudom, hogy a tusakodásban, mit az élet nehézségei s az ideálizmus lelkűnkben vívnak, az utóbbi lesz győztes mindnyájunknál. Szívből kívánok nektek boldog uj évet! ♦♦♦ ♦♦♦ Miért ? Miért nincs e hármas bérc és négy folyam honában a néptanítónak megelégedéssel párosult boldog újéve? Miért kell a magyar tanítóságnak egyik év keservét a másikra átvinni? Miért kell jövőben úgy, mint a múlt évben buját-baját sirni? Miért kell szegénységet, bánatos gyötrelmet, örömtelen létet adni családjának? Miért kell szégyelnie, hogy „nemzet boldogító, érdemes munkájáért csak koldus bére jár? Miért a munkája dijazatlanabb az újdonsült rendőrénél, vagy az újonnan kinevezett vasúti bakterénél? Miért kell bánatát magában elfojtva hangtalan sírnia ? Miért kell e honban mindenkinél utolsóbbnak lenni a magyar népoktatásügy csendes, zajtalan, de szorgalmas munkával dolgozó szerény, de vitéz közkatonáinak? Miért, óh miért nem kapjuk munkánk jutalmául a munkára serkentő erkölcsi elismerést, a megélhetés gondjait elűző tisztességes fizetést? Miért?! E kérdések önkéntelenül foglalkoztatják elménket a mindennapi kenyérért aggódó gondolatok közepette. Mert gondolkodjunk bár anyagi szükségletünkről, a mindennapi kenyérről, vagy elmélkedjünk erkölcsi sérelmeinkről; nézzünk hátra vagy tekintsünk előre; vessünk egy pillautást a múltba, vagy próbáljuk vizsgálni a jövőt, mint ezt újévkor az ember tenni szokta: e kérdések folyton ott röpködnek elmélkedésünk gyertyalángja körül és zavarják szebb jövőről álmodó gondolatunk fényét. Újév küszöbén állunk. Az óév lefolyt az idők tengerébe s már csak emléke él. Az újév a vágyak, remények kőszikláiból üdítő italt ígérő patakként csörgedez alá. Vájjon nekünk, szegény néptanítóknak, öröm vagy ürömpoharat hoz-é a jövő, ez uj újév, melynek küszöbén kétség és remény váltakozó érzelmei közt állunk ? ! Vajh’, ki tudna erre ma feleletet adni ? ! Ki tudná a jövő méhéből az eseményeket kifejteni ? ! Ki tudja reggel, mit hoz az este ? !
