Tanügyi Értesítő, 1913 (12. évfolyam, 1-10. szám)

1913-02-01 / 2. szám

8. oldal

TANÜGYI ÉRTESÍTŐ

2. szám.

A magyar tanítóság erről a tárgyról két ízben látott részletesebb, terjedelmes munkát. Az elsőt Szabó Bugáth László a szerény és okos tanitóember 1894-ben mutatta be Debrecenben a tanszerkiállitással egy- időben tartott országos bizottsági gyűlésen. Ez a javaslat mint az 1896-ban tartott V, egyetemes gyűlésnek a tárgya, a gyűlés határozatából memorandum alakjában a miniszter asztalára került. A másik ugyané tárgyat is tartalmazó munka a tanítóságnak igen tartalmas és lelkes harcosáé a Földes Gézáé, melyet „Tanítók törvénye“ címen ismerünk. A fegyelmi tanács a Földes eszméje. Mikor az illetők a szolgálati pragmatikáról akarnak tájékozódni, e két munkát kell felhasználtok s az azokban foglalt eszméket bővítve, születhetik meg a szolgálati pragmatika.

Az indokolást szándékosan hagyom el. Ha valaki szükségesnek látja, szóljon hozzá s a vita folyamán tisztázhatjuk a nézeteket. Megérdemli a tárgy, hogy foglalkozzunk vele, mert — mint újabban halljuk — a minisztériumban is óhajtanak foglalkozni ezzel a tanítóságnak a bevonásával.

Nagybánya. Székely Arpdö.

♦♦♦ ♦♦♦

Magyar és nem magyar tanító.

A Tanügyi Értesítő cikkeiből egy szép gondolat, egy helyes eszme sugárzik elő, mely mireánk, magyar felekezeti tanítókra, bizonyos jóleső elégtétel gyanánt hat. E cikkekben kifejezett gondolat felébreszti azon reményünket, hogy az illetékes faktorok előbb-utóbb elismerik a mi munkánk eredményességét is s eljő az a sóvárgott jobb jövő, midőn mi is is zavartalan örömet érezhetünk a jól végzett munka fölött, előbb-utóbb eljő az a kor, mikor nekünk sem fog kelleni örökös félreértéssel, lekicsinyléssel küzdenünk, s ami családi körünkbe is megelégedés, jóleső megnyugvás fog beköltözni.

Székely Árpád múltkori vezércikkéből az a szép köntösbe öltöztetett gyönyörű gondolat ragadta meg legjobban figyelmemet, hogy ám legyen különbség magyar és nem magyar tanító közt, de „Magyarország tanítói közt más megkülönböztetés nem lehet.“

E fölfogás immár nem szórványos jelenség, hisz az országos egyesületek, valamint a legtöbb vármegyei általános tanítóegyesület is e fölfogás mellett tör lándzsát s ily egyöntetű álláspont mellett talán a készülő törvények is honorálni fogják a tanítóság ezen egyetemes kívánságát.

Én e cikkemben ezen felfogás erösbödé- seért, az ilyen gondolkozás minél szélesebb körben való elterjesztéseért óhajtok síkra szállni, rámutatván arra a tényre, hogy az a felekezeti tanító, kinek szivét-lelkét igazi magyar érzés hatja át, éppen annyit tehet a magyar szupreinációért, a magyarság erősbitésére, a kultúra terjesztésére, mint az állami tanító.

Azt hiszem e célt legjobban elérhetem, ha rámutatok arra a valóban nemzetalkotó munkára, arra a nemzeterősitő működésre, mit a felekezeti tanítóságnak az általam ismert része, a kath. tanítóság, itt Szatmár- megyében végzett a múltban s végez még sok helyt a jelenben is.

Szatmármegyében van 23 eredetileg német (sváb) község. 20—30 évvel ezelőtt ezekben a községekben még nem hallatszott magyar szó, hacsak egy igénytelen szürke ember, a néptanító ajkáról nem. A községi önkormányzat nyelve, valamint a templomi nyelv a német volt, egyedül az iskola, a kath. iskola volt már akkor is az a hely, hol a német mellett a magyar nyelv is szerepelt, hol a német délelőttöket magyar délutánok váltották föl. Sok előítélettel, sok ellenszenvvel küzdött a tanító, de a magyar nyelv mindegyre nagyobb és nagyobb tért foglalt el a tanítás menetében s a magyar érzésnek, a magyar gondolkozásnak mind több és több hűséges és lelkes katonát nevelt a falu lokosai között.

Ennek a kitartó munkálkodásnak azután lassan-lassan meg is lett az eredménye. Ha