Tanügyi Értesítő, 1912 (11. évfolyam, 1-10. szám)

1912-01-15 / 1. szám

TANÜGYI ÉRTESÍTŐ

5

Ki próbálná ma meg közölünk, hogy füzfasipot fújva, vagy vesszőparipán ülve lovagolna végig az utcán; vagy kalapjával lepkét űzve futkosna erre, arra ? Azt] hiszem, hogy, ha ilyen mulatságban látnának bennünket, legalább is azt gondolnák felőlünk, hogy egy kissé megtágult egy sróf a gépezetben. Pedig egyebet nem csinálnánk, mint 30—40 év előtti játékainkat ujitanók fel. És különös, hogy ilyen viselkedés a gyermeknél természetes, meglett embernél pedig feltűnő.

Hát ez nagyon természetes! Tapasztalásból tudjuk, hogy minden kornak megvan a maga öröme, foglalkozási köre, hivatásos teendője.

A gyermekkor a játékkal, az ifjúkor a kedves ábrándokkal, rózsás reményekkel van összefonva.

Ha a játékra, vagy ifjúkori ábrándokra, szétfoszlott reményekre gondolunk, nem azért dobban meg szivünk, mert játszani, épp ábrándozni szeretné.ik; hiszen jóval túl már egyikünk, másikunk azon, hogy üres ábrándképeket kergessen, s hiábavaló reményeket tápláljon; hanem igenis azért, mert az élet küzdelmei között jól esik a gyermeki gondtalan életre gondolnunk, amidőn az édes szülei szeretet melegénél még a nap is tündök- lőbbnek, a virág illatosabbnak, s a madárdal kedvesebbnek tűnt fel gyermeki képzeletünkben.

Hogy a gyermek játszani, foglalkozni szeret, s hogy ez úgyszólván veleszületett hajlandóság: azt már a bölcsőbeli csecsemőnél láthatjuk, ki apró kacsóival még akarat nélküli, mintegy reflex mozgásokat tesz a levegőben mindaddig, mig kezecskéit sikerül a szájához vinni.

Látjuk a 3—4 éves gyermeket, amidőn haszontalan anyagból palotát, erős várat akar építeni, s midőn fáradságos munkájának eredménye egy érintésre összeomlik: ámulva csalódottan néz egy ideig, de leküzdi magát s ismét és ismét felépiti azt, mit elméjében megalkotott magának.

És látjuk a nagyobb gyermeket, ki már öntudatosabban fog dolgához, s alkotásának tárgya már maradandóbb is.

A vessző paripán célhoz jutni, vagy egy várat felépíteni: éppen olyan örömet ad a gyermeknek, mint édes apjának az a tudat, hogy egy darab földjét felszántotta.