Tanügyi Értesítő, 1911 (10. évfolyam, 1-10. szám)
1911-10-15 / 8. szám
2 tanügyi értesítő nek három utolsó osztálya szerint rendezzék, a tanítók már évek óta, még 1907. év előtt, szóval és Írásban, deputációzással és képviselőházi kérvényekkel, interpelláció és megyei feliratok alakjában kérték, de — sajnos — ez idáig eredménytelenül. Az ankétén résztvevők majdnem egységes megállapodása és véleménye nem igen lephette meg tehát a minisztert; ezt, már t. i. a megállapodás eredményét, szinte gondoltuk, tudtuk; nem is erre voltunk nagyon kiváncsiak, hanem inkább a megállapodásra adandó válaszra. És épp ezt nem tudtuk elérni. Őnagyméltósága csupán az állami tanítók házbérének állandó segélyezésére költségvetésileg felvett fél millió korona szétosztására vonatkozólag adott határozott nyilatkozatot. Nincs nekünk okunk optimistáknak lenni. A múlt az ellenkezőre tanít bennünket. Sokszor csalódtunk már s igy nincs mit csodálkozni, most már csak akkor hiszünk — ha látunk. Remélni — természetesen — mindig remélünk, ebből táplálkozunk s ha ismét csalódás ér bennünket, megnyugtat az a keserű tudat, hogy nem ez lesz az első és nem is utolsó. Az ankéttől — mint ilyentől — tehát sokat nem remélhetünk. Ha a miniszter ur maga nem látja meg a nyomorgó tanítóság sanyarú anyagi helyzetét, ha nem látja be, hogy a társadalomban a mai viszonyok közt egyáltalában meg nem állhatunk szegénységünk miatt, ha nem látná azt a küzdelmet, melyet nap-nap után vívunk a reánk nehezedő s már elviselhetetlenné vált nagy drágasággal ; ha nem akarná — amit kizártnak kell tekintenünk — rendezni fizetésünket, vagy az ország financiális helyzete nem engedné — fizetésünk javítását: akkor — kérdjük — mire való volt az ankét!? Talán csak azért, hogy képviselőink előtárják nyomasztó anyagi helyzetünket? Hisz azt mindenki tudja, ismeri. Avagy talán azért, hogy javaslatot tegyenek a felette fontos és sürgős kérdés megoldását illetőleg. Talán. De hiába minden megoldási propozició, megtörik az mind ezen az egy kis szón, — nincs.
