Tanügyi Értesítő, 1911 (10. évfolyam, 1-10. szám)
1911-03-15 / 3. szám
TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 5 viszonyok kényszerítő körülményei sodornak, a népoktatásügynek hivatott vezetője sohasem lehet, mert attól egész lelke és minden érzése idegen. Az ily tanfelügyelő pályáját existentiális érdekei biztosítójának, egyszerű kenyérkereseti ágnak tekinti. Ámde a tanfelügyelői pálya más pályák proletárjainak asyluma, bevégezetlenül maradt existentiák menedékhelye nem lehet! Ez ellen a népkultura minden igaz barátjának — magának a népoktatásügynek jól felfogott érdekében — tiltakozni kell! A tanfelügyelői pálya oly elméleti és gyakorlati paedagógiai ismeretet igényel, amilyennek csak az iskola úgy kül-, mint bel- életét saját gyakorlati tapasztalatai után alaposan ismerő egyén rendelkezhetik. E kellékek pedig a kívánt mértékben az el. iskolai oktatással hosszabb ideig gyakorlatilag foglalkozó s e téren kiváló érdemeket szerzett néptanítókban vannak meg. Önkényt következik ebből, hogy a tanfelügyelői sokoldalú és felelőségteljes munkakört csak tanító tölthet be legsikeresebben, mert csak neki van alkalma az iskolai nevelés-oktatás oly gyakorlati tapasztalatokat szereznie, amelyek nélkül a tanítói munkásságot teljesen megítélni nem lehet. A tanítónak munkálkodásában, illetékes és igazságos bírálója csak olyan tanfelügyelő lehet, aki hosszabb ideig maga is a tanítói pályán műküdött s igy alkalma volt a néptanítói pálya nehézségeivel megismerkednie s az iskolai nevelés-oktatás szellemébe mélyebben behatolnia. Ily tanfelügyelő a maga felelősségteljes állását és hivatását nem bíirokrativ szempontból fogja fel; magát nem csupán aktagyártógépnek tekinti, hanem vármegyéjének első népnevelője, igazi szellemi vezére lesz. Vezér, akinek nem a hivatala ad tekintélyt, de azt szaktudásával, egyéni qualitásával maga vívja ki. A jogászok tanfelügyelővé való kinevezésének a tanítókra gyakorolt demoratizáló hatása megmérhetetlen érkölcsi károkat okoz, mert a tanítók körében érthető elkedvetlenedést szül s lohasztja bennük a lelkesedés lángját, amelynek pedig minden néptanítót — ha élethivatását méltóképen akarja betölteni — át kell hatnia. Lelkesedés, ideálizmus nélkül a tanító csak napszámosa azoknak az országos nagy kultur-érdekeknek, amelyeknek szolgálatában áll és nem apostola. E deprimáló hatás alul pedig a tanító nem szabadulhat, ha látja, hogy súlyos — alig-alig hordozható — nyomasztó terhekkel a vállán, pályáját annak a reménye nélkül kell meg-
