Tanügyi Értesítő, 1911 (10. évfolyam, 1-10. szám)
1911-12-15 / 10. szám
tanügyi értesítő ii hónapokban ment is minden szépen a maga rendje és módja szerint. Tanítottunk szorgalmasan. Nyugalomb vonult öreg kartársaink előrehaladott koruk gyengeségeit ifjú erővel igyekeztünk pótolni, rendezni, újítani. Hiába! így volt, úgy van ■ és igy lesz ez míg a világ fenn fog állani: Uj emberek, uj szokások, újítások, mélyek ugyan nem mindenkor válnak be, de • indegy, meg kell mutatni, hogy uj ember van a rektorién: nem úgy van . most mint régen volt. Mi nem törőd lünk sem mivel, ha'adtunk a magunk utján. Ez mégis hiba volt, mért jobb lett volna egy kicsit körültekintőbbekké lenni s akkor nem gördült volna utunkba any- nyi akadály. De hiába, az ügybuzgóság az embert sokszor süketté, vakká teszi! Az első kő, mely utamba állt, én nekem szerzett kelle metlen lenséget. Én mint tanító a pap igazgatóm és iskolaszéki elnököm nyilatkozata szerint kifogástalanul álltam meg a helyemet, de mint kántor a falu vén asszonyai egybehangzó véleményeként nem feleltein meg a kivánalmaknak Ez súlyos hiba volt. Lehettek' én naguoTi jő tanító, de már mégis csak a káríiorság az első. Az Isten is először a kántort teremtette és csak azután a tanítót; azért lett belőle kántor-tanitó és nem tanitó-kántor. Hogy a pap-igazgatóm kántorságom ellen nem tett kifogást, az abban leli magyarázatát, hogy ő még olyan »éneklész« sem volt, mint éh. Magam is tisztában voltam azon körülménnyel, hogy én a hangomat illetőleg soha ez életben nem leszek a m. kir. operár nalk méri portása sem, de hogy az n-i »géká« fatornyos templomban a hangom ne érvényesüljön,no arra soha sem mertem volna gondolni. S íme az első csalódás csakhamar rám csapott. Kezdtem kutatni, mi az oka annak, hogy a néniknek sehogy sem tetszem? Meg is kaptöm. Hát az elődöm, olyanokat ordított ének közben, hogy az öreg asszonyok'fel-fel riadtak a templomban szundi- álásákból, mi felette imponáló volt előttük. Mikor el-eljött a kollegám, telödöm, a templomba, irigy szemekkel mértem végig és — versenyre keltünk. Lássuk, ki bírja tovább? Legyőzött, énekeltem d’e •— nem kiabáltam, elvoltam veszve. Taniitói pályám hajnalán kesernyésen sóhajtobom fel: Istenem, miért is teremtettél kántornak, vagy, ha már azt formáltál belőlem miért nem adtál hozzá hangot is!! De Anti barátomról egészen meg is feledkeztem. Hát ő sem járt külömbül. Csakhogy megfordítva. Ó nagyon jó kántor volt,
