Tanügyi Értesítő, 1910 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1910-09-15 / 7. szám
8 TANÜGYI ÉRTESÍTŐ gúny és tréfa illetné jutalom gyanánt, hanem általános köztisztelet és megbecsülés. — Emlékezzünk csak vissza az ezelőtti tiz esztendei időkre, mikor majdnem az egész országban fellépett a szocializmus. A köznép részint az agitátorok lelkiismeretlen izgatása, részint nyomorúságos helyzete folytán kilépve a népjog határaiból az egész országot komoly veszedelemmel fenyegette. Bezzeg szükség volt reá és jó volt a cugos cipős tanító, akkor kedves tanító ur volt. A tanító azonban mit sem reagált a kedvességre, tudta s látta, hogy az ország földmivelő népe tévutakon jár, állásának fontossága, ható erkölcsi ereje diktálta, hogy a népet terelje vissza azon veszélyes utakról, melyekre jóformán a maga hibáján kívül tévedt. Fiatal tanító voltam, ezelőtt jónéhány esztendővel. Azt hiszem pályám első vagy második évét tapostam. Elég az hozzá, hogy jól emlékszem arra, hogy tanítói köri gyűlésre mentünk és akkor épp általános képviselőválasztások folytak. Úti társam a megye egyik legkiválóbb tanítója, P. F. volt, kinek ötletességét, kiváló szellemes humorát általánosan ismerték. Igen derék fiú volt, különben ma is az. (Isten sokáig éltesse.) Amint az egyik falun keresztül haladunk minden ház végén ott csüng-leng a kortes zászló, melyen ökölnyi betűkkel ott díszeleg a jelölt neve. Az egyik hatalmas trikoloron már messziről le lehetett olvasni az egyik jelölt nevét: „Éljen báró Kemény Ákos doktor“. Mondom a mellettem ülő Ferke kollega-barátomnak. — No ez ugyancsak kiteremtetézte a nevét és annak környékét, minden titulusát a kirakatba tette, pedig elég lett volna csak az első is s azt hiszem, hogy az utolsó már ront az elsőn. — Nem jól tudod, öcsém, barátom, — felelt Ferkó barátom, az ilyenkor nagy divat s főleg stylszerü. Épp tegnap kaptam a jelölt úrtól egy levelet melyben a következő képen szólít meg : „Kedves Papp Ferenc tanító ur!“ No, látod, ilyenkor nekünk is kijár bőven a titulusból. Majd meglátod, ha neked is lesz választói jogod, (még akkor nem volt) hogy ha egyéb nem, de ilyesféle „titulus színe vitulo“ elismerések kijutnak ha szükség lesz reád, jobban mondva hatékony munkádra. Ha én most a „Seifensteiner Salamon“ volnék a „Borsszem Jankó“-ból igy kiáltanék fel: — Olesz-bolesz a magyar társadalom és a cugos cipős tanító. Ha szükség van reánk képviselőválasztások alkalmával, valamelyes nagyobb közhasznú társadalmi kérdés támogatásánál, valamelyes közáldásu intézmény megteremtésénél, akkor „kedvesek“ vagyunk, „urak“ vagyunk. Máskor már szükebben mérik a titulusokat. De jól is van ez igy, már t. i. a vállveregetés és titulusadás elmaradása. Nem azért dolgozunk, hogy munkánk jutalma vállveregetés és titulus-dekórum legyen. Dolgozunk a lelkűnkbe cseppeg- tetett magasztos hívatásérzetből, hazafiasságból. Jól látjuk, hogy a
