Tanügyi Értesítő, 1909 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1909-02-25 / 2. szám
TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 7 vántam itt szóvá tenni, hogy igyekezzünk e kifejezésre késztető okokat megszüntetni. Rosszul esett hallanom azért, mert hiszen, ha vannak közöttünk olyanok, akik ezt vallják, vagy hallván elhiszik, úgy ennek nemcsak a tanítóság anyagi, erkölcsi és szellemi ügyeire lehet káros következménye, hanem szép fejlődésnek indult nemzeti népoktatásunk is szenvedhet általa. Mert hiszen ezek a csiigge- désnek, a reménytelenségnek szavai, amit akkor hailaiunk, amikor a siker, a győzelem legkisebb reménye sem biztat, bátorít a munkára, a küzdelemre. Ilyet csak a gyengeség biztos érzete válthat ki egy munkás, küzdő táborból. Mert miiyen lelkesedéssel kitartással harcolhat az a katona, aki előre hiszi, tudni véli, hogy harcának vége legyözetés lesz; aki hiábavalónak tartja munkájának fáradalmát ?! A fentebb idézett kijelentéseket — ha van is bennök igazság — csak úgy odavetni s ez által esetleg mások lelkesedését, munkakedvét is lehűteni nem szabad anélkül, hogy az okokat kutatni s ha megtaláltuk, megszüntetésének módját legalább jelezni vagy megjelölni ne igyekeznénk. Való igaz, hogy gyűléseink határozatainak, ha az intéző köröknek hivatalosan is tudomására hozatnak, még sincs meg mindig a kívánt, jogos és méltán várható eredménye a tanítóságra. Ez tagadhatatlan tény, melyet megcáfolni, sőt szépíteni is hiábavaló fáradság s nagyon is erőltetett dolog lenne. De kérdem : hogy ez igy van, ebben mi tanítók legkevésbbé sem vagyunk hibások? Nem támadhat-é fel kebleinkben az önvád legkisebb érzete sem, midőn ezekről gondolkodva merlegbe vetjük e téren véghez vitt cselekedeteinket ? Megtette-é közöttünk e téren mindenkor mindenki kötelességét úgy, amint Isten tőle telni engedte? Kivette-e részét mindenkor mindenki a küzdelemből ? A vezér csüggedetleniil vitte-é előre a zászlót, s a többiek segitették-e teljes erejükből a vezért zászlónk diadalra juttatásában? Egyesitették-e erőinket mindig, ha a cél biztosabb elérhetése ezt úgy kívánta? A személyeskedés, irigység, egyetnemértés száműzve volt-é mindig körünkből, hogy bénítsák erőinket? Be- tartottuk-é mindig a jelszót: „egyesülésben az erő“, „együtt egyért“. S legalább olyan határozatainknak, amelyek teljesítése teljesen tőlünk függött — volt-é mindig eredménye? A határozatot nyomon követte-é a cselekedet? Szóval megvolt-é bennünk az az erő, mit akaratnak mondunk, amely a munkásnak megérdemelt diját, a küzdő harcosnak jutalmát, a győzelem diadalát előbb-utóob biztosítja. Tisztelet a kivételeknek. De — fájdalom a múltak könyvében olvasva — e kérdésekre nem felelhetünk úgy, mint felelni szeretnénk, mert ha gondolkozunk e kérdéseken bizony-bizony megadással be kell ismernünk, hogy bennünk is van némi hiba. Hogy melyek s milyenek e hibák: azt kiki maga tudja legjobban. De tudja. Legyen ez a jövőben másképen. Hiszen vannak még orvoslásra váró sebeink, melyeknek
