Tanügyi Értesítő, 1909 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1909-11-25 / 9. szám
TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 11 „Éljen a haza.“ “Éljen Szatmár-Németi városa.“ „Éljen a magyar.“ stb. Vésőmunkánk körülbelül egy óráig tartott, közben vígan daloltunk, énekeltünk. A hymnusz dallamától csakúgy zengett a rengeteg Avas-bérc, mely szépen visszhangozta nemzeti fohászunk szívhez szóló, gyönyörű akkrodjait. A kellemes időtelés közepette észre sem vettük, hogy dél van. Egyhangúlag abban állapodtunk meg, hogy a vendéglőbe nem megyünk ebédelni, hanem megmaradunk a természet szép ölén, a kellemes szabadban. Előfogtunk egy jól megtermett vasányt, valódi benszülöttet és megbíztuk, hogy hozza fel a vendéglőből az ételnemüeket — is mit szerénykedjünk — az italnemüeket is, egyik collega lement a vendéglőbe, (de nem csusztatón) hogy a „bevásárlást“ eszközölje. Ketten pompás, finom szalonnát sütöttünk, fáért nem kellett a szomszédba fáradni, sem fukarkodni benne; van ott bőven, akár egy nyájat is megsüthettünk volna. Mondhatom nincs a világon az a boeuf a la Mode, borjuszegy, filet de boeuf, meg nem tudom még mi, mely oly pompásan ízlett volna, mint a friss kenyérre csepegő sült szalona. Negligeben, a szabad ég alatt, kellemes árnyékban vig baráti társaságban minden gond nélkül, nyugodtan sült szalonnát ebédelni — az élvezetnek non plus ultrája. Megjegyzem : a jó bor nem hiányzott. Nem volt ugyan mesterséges hűtőnk, ott állott az a csúsztató alatt a Túr sekély vizében, sürü árnyékban, mohás kövek között, ott, hová a nap soha nem süt. Telt az idő nagyon szépen és gyorsan. Lehetett úgy d. u. 3—4 óra, mikor a társaságunk egy pár „diák- mesterember“-rel megszaporodott. Aki ismeri a diákembert, jól tudja, hogy azt evésre, ivásra s dalolásra nem sokat kell kérni. A mi diákjaink sem voltak különbek a Deákné vásznánál, A diákok ettek s főleg ittak, majd rágyújtottak szebbnél szebb magyar nótára, hogy csak úgy zúgott tőle az Avas rengetege. A vigadozásnak csakhamar a végére értünk, elérkezett az idő a hazamenetelre, Az utolsó lemenő vonat már majdnem készen állott az indulásra, ez már azon a napon a kisvonat negyedik felrándulása volt. Felszedtük tehát a sátorfánkat és indultunk lefelé. A vendéglőhöz érve, valakinek az az eszméje támadt, hogy a kisvonat mozdonyvezetőjét hivjuk be társaságunkba. A cél gonosz, de gyakorlati volt. A mozdonyvezető szívesen fogadta a meghívást, látszólag kellemesen érezte magát társaságunkban; mi pedig nyugodtan marardhattunk, mert tudtuk, hogy mig a mozdonyvezető köztünk van, addig a kisvonat ott nem hagy bennünket. A mozdonyvezető azonban — bár indulása nem volt időhöz kötve — jelt adott és mennünk kellett. Mindenki igyekezett a maga számára lehetőleg kényelmes helyet biztosítani már t. i. amilyen kényelmet lehet keresni egy ölfával megrakott iparvasuti kocsin. Nem annyira a kényelem volt itt a fő, mint a biztonság. Ki a fatetejére mászott, ki a féknél a fékező munkás mellett húzta meg magát, ki meg másutt helyeszkedett el, mindenki azt gondolta magában, hogy neki van legkényelmesebb helye s ö van legjobb
