Tanügyi Értesítő, 1909 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1909-01-25 / 1. szám
tanügyi értesítő 11 Lelki szemeim előtt látom a tanítót a nemzeti küzdelemben, amint ott áll elől a harcban fenkölt apostoli alakjával. Ott hallom csengő hangját, melylyel ráolvas a vallástalan, hazátlan tulajdon jogot nem ismerő nemzetközi népbolonditókra, látom, hallom, mint cáfolja és szedi szét darabokra és izekre az ágitá-, torok saját érdeküket toló tévtanait, látom mint tereli össze a tévútra vezetett idegen ajkú polgártársainkat az édes, közös haza kebelére. Ott áll a tanító a nemzeti küzdelemben, mint a nép jólétének és anyagi helyzetének őre. Hiszen tudni való dolog, hogy anyagi jólétünk föltétele az anyaföld, már pedig kié a föld, azé az ország. Ezt az országot őseink vérrel szerezték meg nekünk, szégyen volna tőlünk oda nem hatni minden erőnkből, hogy ez a föld a magyar nép kezében maradjon. A tanítóra a nemzeti küzdelemben sok és nagy szerep jut. Örvendenünk kell, hogy a nemzet bizalma méltónak találja a tanítót arra, hogy az ily szerepeket betöltse. Nem kell tehát ma a tanítónak menni piócát szedni, kőrisbogarat és gyógyfüveket keresni, hogy magának megélhetést és népszerűséget szerezzen; nem kell mindenféle biztos, vagy kétes hirti biztosító-társaság ügynökségét a nyakába akasztani. Más térre hí bennünket hivatásunk: a haza, az egységes .nemzeti gondolkozás és érzés megmentésére, védelmére és megerősítésére. Itt kell a tanítónak intelligenciáját próbára tenni, itt kell megmutatnia a társadalomnak, a közvéleménynek, hogy a tanító nem aféle hajdú, hátramozditó, küldönc, bérenc, ide-oda futkosó szolga, hanem önfejével gondolkodó, saját lábán járó önálló nemzeti tisztviselő, ki cselekedeteit megtudja bírálni s odairá- nyitani, hogy azok eredménye nemzeti szempontból is a művelt társadalom elismerésével találkozzék. A tanító működése az iskolán kiviil is legyen a nemzet oltárára hozott áldozat: szóval és tettel védelmezzük meg nemzetünk jogos érdekeit. Aki pedig csupán azért tanító, hogy valami foglalkozása legyen, ki a tanítói pályát csupán modus vivendinek tartja és ahhoz semmi ideális érzés nem fűzi, ki csak lemorzsolja valahogy, úgy, ahogy azt a pár órát az iskolában, azután mit sem törődik többé hazafiui kötelességével, vagy talán épp ellenkezőleg a haza ellenségei szolgálatában áll, az nem méltó a magyar tanítói névre, az nem méltó arra, hogy magyar kenyeret egyék, magyar vizet igyék s magyar levegőt szíjjon. Kinek lelkét pedig pláne külföldi aspirációk töltik be, az arra sem méltó, hogy halála után teste magyar földben pihenjen. Igen tisztelt kartársak 1 Rövidre szabott felolvasásommal egyéb célom nem volt, mint egy pár vonással reá mutatni egyes fontos teendőnkre s talán — ha ugyan jól fejezem ki magam — kötelességünkre. Meg vagyok arról győződve, hogy itt közöttünk nem akad oly tanító, ki a nemzeti küzdelemben a maga részét ki nem venné, de arról is meg vagyok győződve, hogy mindenki belátja, miszerint hivatásáról, hazája iránti kötelességé
