Tanügyi Értesítő, 1907 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1907-03-25 / 3. szám

TANÜGYI ÉRTESÍTŐ

19

Ha meg leteszem a lantot, mit törődöm én a jövő nemzedékkel. Ha ők sem törődnek, az az ő dolguk; csakhogy ezt megcselekedhessék, olyan kiaszott gyomor kel hozzá, mint a mienk, s olyan megcsontosodott elvekkel kell bírni mint nekünk és készpénznek venni minden ígéretet, mint tettük mi.

Nem tagadom, a mai kartársak messze elütnek tőlünk; vakmerők és bátrak, mint az oroszlán és csak úgy kattogtatják a fogukat, de csak az egymással való beszélgetés közben; no meg a papiroson is szépen kitudják példázni, hogy mi fáj, mi a sérelmük és mit akarnak. Persze, hogy mindenik akar valamit és mindenik másat akar.

Ezért meg is van aztán ennek a summája, mindenik megkapja a nesze semmi fogd meg jóit.

Milyen kellemes érzés, milyen lelkes tárgy a megbeszélésre, különösen, a legilletékesebb faktortól, magától a mindenható minisztertől jön a nagy Ígéret.

Hát még a boldogság, hogy dagasztja a kezdeményezők kebelét ilyenkor; csakúgy feszül rajtok a kabát, maguk pedig majd kihasadnak cselekedetük nagyságától.

De ha aztán az ilyen kedves alkalmatlanságért felettes hatóságuktól leintetnek és tudomásukra juttatják, hogy ez nem csak illetlen és időszerűtlen, hanem bosszantó is, hát rögtön kezes bárányokká válnak, szeretnék fejüket hónuk alá csapni s mert nem tehetik, legalább is földig hajlanak s még azt is letagadják, hogy születtek a világra. Ilyenkor aztán nincs kezdeményező, nincs szerzője az írott cikknek.

Jól is teszik, ha letagadják; nincs annak az irka-firkának semmi értelme.

Tudják a mi elöljáróink, mi kell nekünk, hát mit kotyognak, mit jajgatnak, mit gytiléseznek mindig.

Türelmetlen népség nem veszi figyelembe, hogy 1868. óta micsoda óriási a haladás. Nagy miniszterünk akkor kényszerűségből 300 írtban állapította meg a tanítóság fizetését, a következők meg jókedvükből azóta már 400-ra emelték.

Ha csendesen volnának mint mi, még megérhetnék, hogy ismét akad egy jókedvű adakozó miniszter és újból fejükhöz vágna egy százast. Ez politika volna s ezt megbámulnák még az állami tisztviselők is.

Aztán tessenek csak egy kicsit számítani is. Nem csekély dologról van itt szó, amit figyelmen kívül hagynak. Negyven és száz menkii nagy számok. Es ezek jelentenek valamit ; jelentik azt, hogy rongyos negyven esztendő alatt minden hónapban 20 és fél krajcárral emelkedett abbul a 100 írtból egy tanító fizetése.

Uraim és hölgyeim, fontolják meg a dolgot, hogy e méltánylást és hálát igényel s ennyi jóság nem kicsinylendő.

Ni ni, én is csak most veszem észre, hogy majdnem tisztelt társaim hibájába estem, és csaknem egy cikkre valót prédikálok itt össze-vissza; pedig nem többet, mint annyit akartam