Tanügyi Értesítő, 1906 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1906-01-25 / 1. szám

tanügyi értesítő

7

józanéletii, a szorgalmas, az emberekkel való érintkezésben előzékeny, komoly tudásu, erényes embernek becsülése megvan ott is, itt is. Sőt talán, ha már a kettőt összehasonlítjuk, városon, ahol az intelligens, képzett embereknek kisebb-nagyobb tömege van, nehezebb a tudás alapján s a képzettség nyomán tekintélyre emelkedni, mint falun. Ezt a felfogást támogatja az is, hogy a falu életén sokkal inkább meglátszik, észrevehetőbben feltűnik a tanítók nemes, példás munkájának eredménye, a nép erkölcsi és anyagi haladásán, mint városon. De hát ez egy külön cikknek jogosan lehetne a tárgya.

Kétségbevonhatlan, hogy az 1868. évi XXXVIII, törvénycikk megalkotása óta, mikor az állami tanítóképzés első átmeneti jelenségei, az országosan ideiglenesen létesített póttaníolyamok tartása kezdődött, igen sok intézkedés történt arra, hogy a tanító tudása s ezzel együtt tekintélye is emelkedjék s azalatt a 37 év alatt egy újabb, nagyobb részében korszerű, az idővel haladni tudó tanitógárda jutott a küzdőporondra, tehát a 37—40 év előtti kép óta haladás van és kell is, hogy legyen, de a tanítói tekintély mégis sok helyen igen-igen kezdetleges. Ennek kellene megváltoznia az egyének erős elhatározásával, mert ez igazán rajtunk áll egyénenként is. Igyekezzünk megtörni azt a téves felfogást, melyet a társadalom különböző körei a tanitó iránt magukban sokszor felületes Ítélet alapján táplálnak, amit ezzel a kicsinylő mondással fejeznek ki: „csak tanító.“ Ehhez az önmivelésen, a tanítói lelkiismeretes munkában megnyilatkozó szorgalmon és tudáson, a korrekt magatartáson kívül, amint már e lapban szellőztetve volt, a testületi tömörülés, az egészséges közszellem is segít. Első elhatározásunk a tanítói tekintély megépítése és megerősítése legyen! Tegyük meg, amit e tekintetben tennünk lehet!

Az én erős meggyőződésem az, hogy a tanítói tekintély ilyen tartalmú felépítése hozza és érleli meg lassan-Iassan azt a javulást, amit anyagilag a tanítók jobbjai várnak, sürgetnek régebbi idő óta. Tudom, hogy ez más mélyenjáró dolgoknak van igazán tévesen alárendelve s az elbírálás irányát és alapját is ismerem és ismerjük. De éppen ezért mondom, hogy ha mi — tanítók — az utolsóig egyenlők volnánk minden iskolai, iskolakormányzati és tásadalmi mélyebb kérdések iránti lelkesedésben, érdeklődésben, munkában vagy legalább a mai tanítóság jobbjai után nyitott szemmel s gondolkodva és cselekedve törekednénk, másképpen néznének a törvényhozás házában és úgy minket, mint minden ügyünket másképpen néznének mindenütt.

Ne feledjük, hogy nekünk azzal az előítélettel, amely a tanítónak abból a szolgai helyzetéből alakult ki, mely szerint egyázi funkcionáriust harangozásra stb. kötelezte, még mindig harcot kell vívnunk, annyival inkább, mert a tanítóság egy része bizonyos mértékű s a tanítói tekintély rovására számítható kötelességek alól nem emancipálhatta magát máig sem.

Nincsen szolgálati pragmatikánk, mely mindenféle jellegű iskoláink tanítóinak jogviszonyait aprólékosan körülírja s azzal