Tanügyi Értesítő, 1906 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1906-11-25 / 9. szám
tanügyi értesítő 15 Edényem gyorsan telt meg, mert volt miből; de utálatos lágysága és átkozott falánksága is ösztönzött a munkára, különösen mikor véremet láttam a patak vizén tova futni. Ezen kivü! lábammal — mintha izomrángásba szenvedtem volna — olyanokat rúgtam, mint valami telivér arabs ló. Eleinte azt hittem, hogy a hideg viz görcsbe akarja szedni lábamat, hát csak tűrtem, de mikor a metsző fájdalmak sürjedni kezdtek, kirohantam. Csak most tudtam, hogy mi a bajom. Ezek a pimasz élős- diek olyan szeretettel feküdték meg lábszáramat, mintha onnan soha se akarnának lekivánkozni s olyanokat martak rajtam, mintha borotva szájjal bírtak volna. Tudtam, hogy e komiszak, mig véremmel tele nem töltik magukat, le nem fejthetők, de azt is hallottam, hogy ha besózzák őket, hát a munkájukat beszüntetik. Úgy tettem én is, mint a fentebb említett csizmadia. Az éles és csaknem elviselhetetlen fájdalomtól vágtattam, mint egy tüzes paripa. Nem kellett mondanom, hogy mi üz oly kegyetlenül, mert akik láttak, látták rajtam az undok fekélyeket is, tehát tisztában voltak állapotommal. Én persze mit se hallottam a fájdalomtól, mit hozzám intéztek; de nem sokáig maradtam felőle bizonytalanságban, mivel hazaérkezésem után az orvos nyomban megjelent. Még meg se nézett, már is ezzel a szóval fordult hozzám: hát maga szerencsétlen mit csinált? Ott van a fazékban és itt van a lábamon, hogy mit csináltam ! Látom, de azt is tudom, hogy csak ami a lábain van, elég volna egy négyes fogatnak, ami pedig meg a fazekában van, egy század huszár lónak. Hát maga nem tudta azt, hogy lópiócát nem szoktak halászni és forgalomba hozni ? Tenger vérem vesztének dacára is éreztem, hogy elpirulok és csendes butaságba esem. Orvosom látta szégyenem, hát megvigasztalt és tréfásan kijelentette, hogy most már ne aggódjam, mert a halál torkából kivett ugyan, de hogy vagy két hétig ne nyomjam az ágyat és ne szédelegjem, mint a döglött légy, az módjában nem áll. Különben a szükséghez képest ellátogat hozzám, sőt, hogy magamat ne unjam, vigasztaló vendégeket is küld. Hogy vesztek volna a vendégek a pokol fenekén! Nem kellett ezeket küldeni; csaknem az egész falut idehajtotta a forgó szél, az én bosszantásomra és gúnyolódásomra. A tetejébe még tanítványaim is mindennap a lakásom körül csoportosultak s ablakomon be-bekandikáltak. Mikor nyavalyámból feltápászkodtam és az utcán megjelentem, csupa Mefisztö arcokat láttam. Olyan kedves emberek, mint az én községbeliim, ritkán láthatók. Nem volt ezek közt egy olyan sült paraszt sem, kinek egy nyájas kérdése ne lett volna hozzám. Pl. elkölt-e már a pióca,
