Tanügyi Értesítő, 1906 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1906-11-25 / 9. szám
TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 7 lehetősen eredmény nélkül, sőt örökös panaszaink s földhözragadt szegénységünk folytonos hangoztatása társadalmi helyzetünknek inkább kárára, mint javára volt. Nem ezen a módon kellett volna már eddig is az érvényesülés útját keresnünk: nem ez a siker útja. Előttünk van más társadalmi — vagy mondjuk: hivatali — osztályok példája.*) Ha ezeket tekintjük, azt látjuk, hogy a siker legfőbb biztosítéka e tekintetben az, ha az illető testület a társadalom megfelelő súllyal biró tényezőjévé igyekszik és tud válni. Ez ismét vagy megfelelő és egészséges alapon való egységes szervezkedéssel s annak erejével vagy pedig saját hivatása körében a társadalomnak saját és igazi részére való megnyerésével érhető el. Az előbbi könnyebb, de — hogy úgy mondjam: — erőszakosabb mód, ez utóbbi nehezebb, de nyomában a hazára s az emberiségre is áldás fakad. A tanítóság eddigi szervezkedése erötelen és eredménytelen vergődés volt, mivel helytelen alapon épült fel; az utóbbi téren kifejtett zajtalan munkássága, törekvései pedig — éppen zajtalanságuk folytán — nem gyakoroltak oly hatást a társadalomra, hogy az jogos érdekeink megvalósulására vezethetett volna. A társadalom nagy része még ma is kicsinylő véleménnyel van a néptanító iskolai munkálkodásának értékbeli színvonaláról, a közre való értékéről s a népiskola jelentőségéről. Az iskola egymagában nem alkalmas és célravezető ‘tér a társadalom megnyerésére ; presszionálására pedig még kevésbbé ; úgy, hogy a tanítóság emiatt a társadalom kénye-kedvére van kiszolgáltatva s a szánalmas figura szerepére kárhoztatva. A többi társadalmi osztályok csaknem kivétel nélkül csupán erőteljes szervezeti mozgalmak utján tudják és tudták kasztérdekeiket kellőleg megvalósítani; a tanítóság leikében — a múlt és jelen minden keserű tapasztalata dacára — folyton élt az a meggyőződés és tudat, hogy el kell jönnie — a társadalmi viszonyok újabb irányú fejlődése folytán mielőbb — annak az időnek, mikor a tanítóságot néptanítói hivatása az iskolán kívüli nagyfontosságu feladatra, tágasabb munkatérre: a szélesebb néprétegek vezetésére, a (kisebb) községek társadalmi és népjóléti mozgalmainak szervezésére, vezetésére s egészséges irányú fejlődésének munkálására követelőbb és kényszerítőbb erővel szólítja elő s igy, mint a társadalomnak, a mindennapi gyakorlati életben egyik leghasznosabb, sőt nélkülözhetetlenebb, — mert pótolhatatlan — tagját, illetve osztályát, a társadalom egyik legjelentősebb és számbaveendőbb tényezőjévé avatja; igy tehát a szükséges erő- és életteljesebb szervezeti (mondhatnám: mesterséges) eszközökhöz hivatása nyújtotta természetes eszközök fog*) Ezek semmi társadalmi tevékenységet sem fejtettek ki a tanító nélkül. Szerk.
