Tanügyi Értesítő, 1906 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1906-10-25 / 8. szám
tanügyi értesítő 15 *K§í|g OTTHON. Egy vén tanító levelei Irta: I'«íhí/i/ f.«/«v. Folytatás. 5-ik levél. Kedves Barátom! Úgy kisér a szerencse, mint az inges embert, ki fogadása után ezt is elvesztette. Én ugyan e hajóban evezek. Hitelbe vett zongorámat sikerült az adósok körme közül megmentenem, hogy a szállítási költség ráfizetése után pusztuljon el. Gyönyörű jövő s talán az októberi zsidók tiz csapása más alakban van fentartva részemre. Még körül sem tekinthettem s az ut fáradalmait ki sem pihenhettem már is rettenetes napra virradtam. Siralom völgyébe jutottam az egész községgel, csaknem mindnyájan semmivé lettünk. A tűz, melynek keletkezése ösmeretlen, mint a gátat tört vizár, pillanat alatt csapott át a falun s borított lángba csaknem minden házat. Mentésről szó sem lehetett. Boldognak mondhatom magamat, hogy a legrongyabb ruhadarabjaimat magamra kaphattam, mert legalább fedi valami testemet. Ha azonban oda ég, igazán mondom, ez lett volna az, mit sajnálni nem lehet s mivel nem károsodom és nem vesztek semmit. E kétségbeejtő helyzetben is restelkedem benne, mert úgy néz ki, mint valami tetovált indián fejedelem bőre s ha valaki rám tekint, mindig attól tartok, hogy a zsoltár iró versét — „pecsétli ezt az étel s együtt a pohár vétel“ — azonnal rám citálja. A fentiekből láthatod, hogy most már nem csak adós, de földönfutó koldus is vagyok. Mi lesz velem csak az isten a megmondhatója! Ebben a gyászos helyzetemben csak az a megnyugtató, hogy nekem kétségbeesnem nem szabad; sőt ellenben vigasztaló és biztató szerepet kell játszanom. Most a romok eltakarításával és e közt található dolgok kutatásával, mentésével foglalkozunk; hogy ezután mit fogunk csinálni egyelőre sem én sem más nem tudhatja. ügy látszik, igaz a példabeszéd, hogy: ha az isten nyulat 6-ik levél. Kedves Barátom!
