Tanügyi Értesítő, 1906 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1906-09-25 / 7. szám
18 tanügyi értesítő vezetett be az olvasás tudományába, de csak két betűig jutott s a harmadikat sehogy se akarta bevenni, inkább kidöglött belőle. Ez úttal nem pusztítom tovább a tintát, mert igen fogy; levelet pedig, mig az iskolalátogatáson túl nem leszek, ne várj. Ölel jó barátod N. N. 3-ik levél. Kedves Barátom! Túl vagyok az iskolalátogatáson és ha erre gondolok, káromkodással szeretném kezdeni levelem. Kutyáliter kidolgoztak. Nem hagytak ezek jóvá semmit. Mindegyik egy-egy megtestesült módszeru, mindenkinek más a módszere és mégis mindenik helyeselte a másik módszerét. Úgy kontráltak ezek egymásnak, mintha mindenik a legkitűnőbb brácsos cigány volna. Ólyan szép összhangra verődtek abban, hogy minden növendéknek legalább is havasi kürtnek kellene lenni, — már t. i. a tanultak elfujására — hogy gyönyörűség volt hallgatni. A legérdekesebb gyerek volt a papom; úgy kidolgozott, mint a jó varga a bőrt. Még a csontról is lefejtette a hártyát; semmit sem hagyott rajtam. Végül kinyilatkoztatták, hogy ha ez jövőre is igy lesz, hát mehetek, ahova akarok; arról pedig, hogy az orgonista kántor- ságért valami javadalom járna, tegyek le, mert ez a tanítói állással mindenkor kapcsolatos volt s hogy én csak a tanítói állásra mentem volna, téves felfogás. Na hát, hogy az én helyem itt kitőtt, az bizonyos, de hogy miként oldok kereket, azt nem tudom, mert úgy megvagyok terhelve adósággal, mint egy első osztályú urasági dominium. A holmimat szívesen hagynám törlesztésül, de a zongorámat, mit a jövő reményében hitelre vettem, nem hagyhatom, nem akarom elkótyavetéltetni. Azt se bánom már, hogy három évi fáradságos munkámnak keserves gyümölcse itt vész. Pedig, hogy itt vész, mérget vehetek rá. Hiszen hátralékát nem kisebb emberem tagadta le, mint a kurátorom. Legyenek vele boldogok, de a zongorámból nem esznek, azt viszem, ha lopva is. Hogy e gyehennából miként és hova menekültem, annak idején értesítelek. Ölel barátod. N. N. 4-ik levél. Kedves Barátom! Elhagytam hát végre azt a helyet, hol reményeim édes álmait szőttem s magamat a boldogság csalétkével kecsegtettem. Most felkiálthatok a nagy költővel: „korán eltűnt remények, sivatag jelen s alaktalan jövendő, ime a tündérkar, mely ifjúságomat körül lebegé.“
