Tanügyi Értesítő, 1906 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1906-05-25 / 5. szám
tanügyi értesítő 19 A kettős eset kétségtelenné tette, hogy bár szokatlan az idő, de itt valaki szemlét tartott vagy tart. Én is ezt cselekedtem: benéztem a fásszínbe, a szertés és marha ólba, diák cellába, pincébe. Sehol semmi. Csak a házpadja volt még hátra s mivel igen magasan volt, rögtön eszembe jutott, hogy jó lesz a lámpás tartó lányt előre küldeni azért, mert ha van ott valaki és szokásos üdvözlő csókját tenyerével akarja kifejezésre juttatni és arcára rálehelni, a viszon választ éh könnyebben, bizonyosabban és czuppanósan fogom rá megadni. Furcsa, hogy ennyire volt eszem, de arra, hogy mielőtt felmennék, feltekintsek, már nem volt. Megindultunk tehát, de a leány a felső lépcsőknél mindjárt pihenőt tartott és sóbálvánnyá vált, mert a padajtónál, egy ismeretlen fekete pörge bajuszu legény, szerencsés jó reggelt kívánt. No hát a fogadj isten nem éppen ilyen nyájas volt, mert az atyafit úgy találtam a vakszeme tájékán meglegyinteni, hogy a piros festék sűrű gyöngyökbe futott végig az ábrázatán. Gyors észjárású és jeles légtornász lehetett, mert a nem várt vakmerőségemre oly hirtelenséggel vezetett be e nyaktekerő sporba, hogy csak akkor vettem magam észre, mikor már repültem; de nem jártam úgy, mint a farkas midőn a sas tanította repülni. En nem eresztettem el tanítómat, mint az tanítványát, sőt olyan önzetlen szeretettel öleltem magamhoz, hogy a tett helyig együtt szálltunk. A döccenetet, mit én és nem a drága tonítóm érezett, kellemesnek nem mondhatom, már csak azért sem, mivel — a szédületét kipihenendő — kedves tehernek vélte ha csak pillanatig is rajtam nyughatik. Nem voltam vele egy véleményen s ezt úgy igyekeztem kifejezése juttatni, hogy én is igyekeztem felül kapaszkodni. Ez már nem tetszett a haszontalannak és egy gyors fordulattal meg egy csattanatos képenkapománnyal a játékot be akarta fejezni. Ébbe meg én nem egyeztem bele s minden áron azt akartam elérni, hogy e fura fickót a további vendéglátásban részesítsem és ajándékát hálásan viszonozom. Utána iramodtam s a kerítésen, mely alatta összecsúszott a kabátjába kapaszkodtam s így akartam rábírni a maradásra. Határozott és csökönyös gyerek volt s mintsem feltett szándékát megváltoztassa, kész volt kabátjától is megválni, mit bebizonyított azzal, hogy minden gondolkozás nélkül pillanat alatt kivetkezett belőle. Megvallom bántott a makacssága s bár szép emlék hátrahagyásával óhajtott tova illanni, nem tudtam belenyugodni. Nekem az ember kellett, de ezt nem volt ám könnyű kézre keríteni. Folytonosan hamiskodott s hogy áthajoltam érette, búcsúzól a lábát nyújtotta felém. Bizonyosan sejtette, hogy ez malicia kihoz a sodromból,
