Tanügyi Értesítő, 1906 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1906-05-25 / 5. szám
tanügyi értesítő 5 tanának tanulmányozására nem jut idő a képezdében. Munkája olyan a képezdének, hogy lelkiismeret furdalás nélkül a középiskola felső tagozatának nevezhetnők. Innen származik az, hogy a tanítónak tulajdonképpén azután kell tanulni szakpályája csínját-bínját, a mikor bebocsátást nyert az iskola földjére. Pályaválasztásra a 14 éves növendék alkalmatlan. A paedagogia kiválasztására határozottan képtelen. Az indokolás szerzője nagyon helyesen mondja: a filozófiának legbecsesebb része a pedagógia „csak akkor tanítható a kívánt sikerrel, ha ezt az általános miveltség befejezése után kezdjük tanítani, mert ehhez összes tudományok elemeinek az ismerete szükséges.“ Hosszasan lehetne e kérdésnél időzni. Eötvöstől mostanig fel lehetne sorolni a tanítóképzés állomás helyeit. Másat nem mondhatunk, egyedül azt, hogy a tanítóképzézt vissza kell vinni régi képzési fokára. A meglevő képezdék átalakítandók orgonista és kántorképezdékké, másrészök óvóképezdékké. A jelentősebb helyeken, ott, ahol a készültség minden föltétele a főiskolák mellett adva van: két éves szemináriumokká fejlesztendők a középiskola hat vagy nyolc osztálya fölé. Ha ? theológiáról lemaradt a pedagógia és az egységes hivatás- és munkakörből két pályatér alakult, éppen így, sőt még lényegesebb lélektani indokok alapján a tanító mellől különválhat a kántor, az orgonista, az énekvezér. Ez a hivatás két embert, két külön tehetségű és képességű embert követel. Ne erőltessük a nagyon eltérő két foglalkozást egy emberbe. A kántori munka szigorúan egyházi jellegű, a néptanítói pedig a nemzeti, közművelődési, közvagyonosodási, polgári képességek karakterében és szolgálatában értékelődik. A két pálya között nagy különbség van. Áthidalás alig is fedezhető fel közöttük. Az egyházközségek tanítóválasztások idején nem tanítót, (ez csak firma) hanem kántort, szép hangú kántort szoktak választani. A tanítói erények itt mit sem nyomnak a latban, mikor énekvezérről van szó. Visszatérve a tanítóképzés szemináriumi jellegére, részemről helyesnek találnám, ha középiskolai hat osztály elvégzése után vétetnék fel a növendék a két évig tartó pedagogiumra. Ez azután ne lenne más, mint a gyakorlat és szakképzés iskolája. A két év elteltével alapvizsgát tegyen a pedagógus. Ez alapvizsga birtokában egy évi gyakornokoskodás következnék. Mire jönne a képesítő, vagy szakvizsga arra rendelt tanítóképesítő bizottság előtt, mely mindenütt lenne, a hol pedagógiai tanfolyam vagy szeminárium van. Elég lenne ilyen öt, hat az országban. A nagy tudományu tanár urakat nem sértené tekintélyűkben ez a képesitőmód. A lelkészi pályán úgy van, hogy a falusi lelkész ugyanazon képesítéssel bir, mint a püspök, az érsek. Ha ezzel a az egységes képesítéssel látnok el közoktatásunk tanítóit, bizony javára lenne az ügynek. Megvallom őszintén : harmóniát szeretnék látni a közoktatás terén. Határozottan hátrányára van a Törvénytervezetnek az is,
