Tanügyi Értesítő, 1905 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1905-02-25 / 2. szám
16 tanügyi értesítő kenynyó vált, ugyannyira, hogy reagens szerről kellett gondoskodnia s egy gyors kézmozdulattal annak rendje s módja szerint markolta meg rózsapiros fülét. Mikor ezt tette, a szembe jövő eilinderes fiatal úr finom eleganciával hajlott meg társam mellett, s „van szerencsém !“ köszönéssel sietett tovább mellettünk. Azt hitte: neki köszönt társam; amikor fülét tapogatta. Ez a kis tévedés elég ok volt arra, hogy foglalkozzunk a figyelmes ismeretlennel s meghányjuk-vessük a forgalomnak örvendő nevetséges jelentőségű köszönési formákat. Ráfogtuk, hogy fiatal emberünk valami szerenese-hajhászó; sőj; — talán — ez neki a főfoglalkozása; mert aki igy köszön, bizonyára érzi szerencse után való vágyakozását; közli mindenkivel ellenállhatatlanul lelkének szerencséért küzdő főhajlamát, mely tulajdonsága emberekkel való érintkezésénél előre kitör belőle, hogy a helyzet urává tegye gazdáját . . . Majd azt hittük: helyesebb nem kutatni utána azon egyszerű és természetesnek látszó okoskodásnál fogva, melysze- rint „van szerencsóm“-mel' csak az köszönhet a szerencsének minden jelentkezése nélkül, aki mondhatni abból él: hazárd játékos, vagy ennél is rosszabb: érdem hiányával magas polcra emelkedett stréber, de lehet — talán — a szerencse után futkosó fiatalságnak korán érő csoportjából való, aki csakhamar észre vette, hogy a mai korban nem annyira az emberek tartalma, mint inkább ördögi furfanggal végzett behizelgóse és főként benősűlése adja még a biztos jövőt s ez a behizelgós vált annyira vérévé, hogy lénye másnak nem várt kézmozdulatára azonnal egy behízelgő cselekedettel reagált. Ezeknél nagyon természetesnek találhatjuk a mai kort oly hűen megbélyegző köszönési formának ösztönszerű használását. Ránevelődtek. De nem találjuk ilyennek a tökéletesebb embereknél. Pedig ez — mint a járványos kór — oda fószkelődött az igazi nagy emberek ajakaira is, hogy onnan is elröppenjen. De tegyük fel, hogy úgy ismeretlen fiatal emberünk, mint egyes érdemekben gazdag férfiak csupán a divatnak hódolva köszönnek, úgy ahogyan köszönnek, minden egyéb lelki motívum nélkül; annak dacára sem barátkozhatunk meg a „van szerencsémmel“, mikor nem vagyunk szerencsésebbek a többi divatos köszönésekkel sem. A nemzetek történetének kutatásánál megbecsülhetetlen felvilágosításokat nyújtanak a régi idők nagyjait dicsőítő'dalok, szájhagyományok sokat mondó jelentőségei. Pedig ezek jóformán csak egyeseket dicsőítettek. Mennyivel értékesebb ezeknél a tömeg lelkitulajdonságait elénk táró köszönési formák keletkezésének, elterjedésének megismerése, miáltal a nagy tömeg gondolkozását, órzelemvilá- gát látjuk lépósi’ől-lépésre fejlődni, kijegecesedni.
