Tanügyi Értesítő, 1904 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1904-11-15 / 9. szám
tanügyi értesítő tanító silány javadalmazása folytán elkerülhetetlenül utalva van, valami '/ mellékkeresethez jusson, s igy elérje azt, hogy legalább két gyermekének legyen egy pár topánkája. De legyen elég ebből ennyi, bizonyos keserűség és irónia nélkül úgy sem lehetne folytatni. Tegyük fel a másik szemüveget, felejtsük el nehány pillanatra, hogy tanítókká lettünk s lerázva magunkról az iskola porát, képzeljük, hogy hazafiak vagyunk, hiszen ebben a kiadásban is, legalább abban a körben, a hol élünk, mintául kellene szolgálnunk, és igy nézzük a javaslatot. Ez a szemüveg sokkal jobb képet tár elénk, mórt ha a javaslatot a 68 évi törvénynyel összehasonlítjuk, nem lehet tőle a minden irányban való haladást megtagadni, még a tanítók javadalmazásainál is; sajnos, hogy a mit itt ad, az kevés- részben érinti azokat a tanítókat, a kik a hazafiakat nevelik. — Kívánjuk, hogy legyen meg a haladás majd a törvény végrehajtásában is, ne maradjanak intézkedései évekről-évekre papiroson, de nyerjen sikert mindazon célzataiban, melyek a nemzeti népnevelés, a magyar közművelődés fejlesztésére, a magyar nyelv terjesztésére s a nemzeti számarány gyarapítására vonatkoznak. „A cimkórság.“ E cim alatt a „Tanügyi Értesítő“ múlt számában megjelent cikkel nemhogy egyetértenék, hanem határozottan tiltakozom annak tendenciája ellen, mert az egyszerűen azt akarja, hogy a tanítónők mondjanak le az őket jogosan megillető nagysága vagy nagysád megszólításról, miután a dr. Bárczy István fővárosi tanügyi tanácsos elnöklete alatt fővárosi igazgztókból és tanítókból alakult értekezlet, a múlt napokban tartott ülésében, a fővárosi tanítónőknek e címzések használatát megtiltotta. Hogy Bárczy István tanácsos hozzájárult — ha ugyan ö is hozzájárult — a tanítónők címzésének degredálásához, azon nem lehet csodálkozni, mert hiszen ő nem tanító, nem érdekelt fél, rá nézve e kérdés egészen közömbös lehet, de, hogy a fővárosi tanítók hozzájárultak ehhez: azon már csodálkozni lehet s az élesebb kritikától csak az menti őket, hogy a fővárosban cinek és a perifériákon nem ismerik az eletet. Most csak a fővárosi tanítónőkről van szó s ha jól tudom, a fővárosi tanítónőt ezután néninek fogják szólítani, de holnap már a tanítókra is rákerülhet a sor és a néni után jön a bácsi; sőt mint lapunk múlt számának vezércikke mutatja, ez a dolog immár hozzánk is bekopogtatott, melyiyel akár aktualitásánál, akár a tárgy fontosságánál fogva érdemes foglalkozni. Két szempontból szólok hozzá az itt felvett kérdéshez : szubjektív és objektiv szempontból. Szubjektív álláspontom core nézve ez : Megadom mindenkinek az őt jogosan megillető tiszteletet s ennek a tiszteletnek inegfelelőleg fogom az illetőt megszólítani és címezni; de viszont én is megkívánom, hogy a nekem jövő tiszteletet és az engem jogosan megillető címet más is megadja nekem. Ezt annyival is inkább megkövetelem mindenkitől, mert ha nagyméltóságu dr. Berzcviczy Albert vall. és közokt. Miniszter ur ö Excellenciája akár magánlevélén, akár hivatalos ügyiratban, nekem mint áll. isk. igazgatónak s igy mint tanítónak, megadja az engem megillető czimet. akkor miért ne kívánjam azt olyantól is, aki sem nem egy Berzevicy, sem nem miniszter. Egyébként c kérdés helyes megoldása az egyesek társadalmi műveltségén alapszik. Mentői műveltebb valaki, annál jobban adja meg mindenkinek az őt megillető tiszteletet s egy igazán jól nevelt ember mindig fogja tudni, hogy kit milyen címmel és megszólítással kell illetni. A tanító és tanítónő hivatalos
