Tanügyi Értesítő, 1903 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1903-06-18 / 6. szám
tanügyi értesítő 3 munka. E részben tehát alig lehet panasz. Én azt látom, hogy a tanítók igenigen közel érnek nemsokára ahoz, hogy szellemileg teljesen, a napnak minden órájában, -el lesznek foglalva annyira, hogy a szemlélődésre az iskolai' munka alapos keresztülvitelen k megfontolására alig-alig marad idejük. A kor házas lüktetése már a tanító társadalmi életén is kezd megérezni . . . Bár a tanító társadalmi, külső, iskolától független szereplése első sorban az egyéniségétől függ részben, nolle-velle mégis benne van a társadalmi szerepben és a munkában. Sokkal helyesebb is, ha társadalmi munkát mondok. Adert a társadalmi szereplésnek két- oldala van. Szerepelhet valaki a társadalomban úgy, ha mindenütt, pl: estélyen, színházban, bálban, körökben ott van maga és családja. Erre a tanít >k megyénként 1—2 szerencsésebb kivételtől eltekintve, nem képesek, mert sok pénzt nyel el. A másik szereplés a társadalmi munka, a miben — hála Istennek — van részünk. Hát mit akarnak és mit várnak még azok, a kik a tanítót társadalmi tényezővé kívánják tenni ? S ilyen elfoglaltság mellett, mikor talál időt a tanító arra, hogy önképzésével is törődhessék? . . . Mikor jut ideje arra, hogy családjával, gyermekeivel is foglalkozzék? . . . Már pedig elhanyagolnia ezt sem szabad, mert a csa'ád az első társadalmi tényező s az iskola a második. Ennek a kettőnek megfelelni az első társadalmi kötelessége a tanítónak. Csak ezek után következhetik a többi. Ismétlem, ha a tanítótól, igen helyesen, azt is kívánják, hog}' önképzésével is törődjék, hogy mind apróbb szellemi munkás a korral haladjon, mikor tegye azt, ha egészen a társadalmi szereplésnek fekszik ? . . . Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a tanító társadalmi munkáját és szereplését s annak arányát mindig az egyéniség dönti el s hogy az olyan egyén társadalmi szereplésében, a kit erővel — mondjam kényszerítve — visznek a társadalmi munkára, a ki talán mindennél többre becsüli ^zt, hogy Aranynyal szólva: Hall* gassa a bokron a madarat, — nincs haszon és nincsen köszönet. A másik kérdés a tanító politikai ak- cziója. A kik ennek a kifejezésnek az értelmezésére gondoltak, azt tartják, hogy ez az akczió nem egyéb, mint a mi az agrárok, egyháziak politikai akcziója, t. i. hogy mennél több olyan egyént válasz- szanak meg országgyűlési képviselőnek, akik az illető irányzatnak készek szolgálni a törvényhozásban. Ha ez igy van, akkor ennek a legegyszerűbb módja az lenne, hogy egy-egy választókerület tanítói egypárton legyenek. — Véleményem ebben az, hogy a háromszáz és egynéhány kérületében Magyarországnak, hacsak egjdrangu választás nincs, amikor pedig akczió sincs, csak egyben sem lennének sem a tanítók, sem egyetlen kenyér- kereseti ág emberei mind egy párton! Nem pedig azért, mert sokféle szál mozdul meg ilyenkor. Említsek meg egy párt. A gróf ur, a földesur mint pátronusok felkérik a tanítót arra, hogy velük tartson, vagy felkéri a pap, vagy jegyző, vagy a sógor stb. Az embernek legfőbb érdeke, hogy akikkel él, akikkel mindennap érintkezik, azokkal ne álljon hadilábon. Ezért az ilyen elől kitérni nem lehet. Az emberek természete szerint lehet sokféle inditó-ok az ilyesmiben és az azért lehet mind igen tisztességes. De ha 1 — 1 választókerület tanítói mind összetartanának is, nem sokat lendítenének az ügyen. Olyan óhajtás marad ez, mint az egy akol és egy pásztor, sohasem teljesül. Azt tartom, a mit e lap szerkesztőjétől idéztem is már: »Olyan politikai akcziót nem tudok elképzelni se, mely a választási küzdelmek kihasználása nélkül magát érvényesíteni tudná.“ Azt pedig, hogy a tanitó korteskedjék, nem helyeslem. A korteskedés presszió, én pedig tanult embereknél a szabad, független, önálló véleménynyilvánítást óhajtom minden pártban, minden dologban. A tanulatlan embert vezetni s jól vezetni helyes, a tanult járjon a maga lábán s a maga esze után! Székely Árpád,
