B. Stenge Csaba (szerk.): Tanulmányok Tatabánya történetéből I. - Tatabányai Levéltári Füzetek 17. (Tatabánya, 2017)
A bányász és a szobor, a sztahanovista mozgalom és emlékezete
készítettek róla, amely ma is áll a város egyik - muzealizált - szabad terén, egy pillanatra kiemelkedett társai közül. A paternalista állam olyan gesztust tett neki, amellyel ő más lett, mint akikkel együtt dolgozott; erről az interjúszituációban mesélt is. A vele készített két interjúban érzékelhetően másként beszélte el a történteket a helyszín hatására: első alkalommal otthonában, második alkalommal a szobornál beszélt az egykor történtekről. Ez utóbbi alkalommal valószínűleg a hely és az eredeti tárgy (a szobor) is befolyásolta az emlék módosult megjelenítését. Az interjú készítő első kérdése normatív alapon azt feltételezte, hogy abban az időszakban (is) dicsőségnek számított, ha valakiről még életében szobrot készítettek. Ez a feltételezés azzal függ össze, hogy a szobor „örök időkre" megörökítő gesztusa, az emlékezet egyfajta uralása csak a különleges képességekkel megáldottaknak, a kiemelkedő teljesítményt elérőknek, a díjazottaknak jár. Egy 17 éves (korabeli kifejezéssel élve) vájártanuló fiú egyik kategóriába sem illik, ezért az, hogy róla szobor készült, feszültséget is kelthetett a környezetében. Erről a bányász mindkét alkalommal mesélt.„Egymás közt ilyen zrika, cukkoltak, mindig mondták, ott áll, azt nézd meg." Az első kérdés tehát így hangzott:„Úgy hallottam, nagy dicsőség érte fiatal korában Emil bácsit, ugyanis készítettek róla egy szobrot. Hogyan készült ez a szobor?" A szobor modellje a kérdésre adott válaszában hangsúlyozta, hogy munkatársai közül mindenki izgatott volt, kit fog kiválasztani a feladatra a művész. A pillanatot, amikor meglátták egymást, mind a két alkalommal hasonló részletességgel mesélte el. Az időtényező abban a kontextusban is szerepet játszott az interjú elején, hogy a kérdező azt hitte, régen látta magát a szobrot, de ezt a félreértést tisztázták: az egykori modell ki szokta vinni unokáit a szoborhoz. Megismerkedés a szobrászművésszel „Nőket elvetette, mondta a K., hogy nő szóba se jöhet, mert fejtőkalapáccsal a vállán fog állni a szobor, csak férfi lehet. Bejött a műhelybe és akkor körülnézett. Bála ruhán ültem, kupacon. És mutatott a kézivel, hogy na az, akire nekem szükségem van. Leszálltam, bemutatkoztam, mondtam L. Emil vagyok, mondta, hogy K. Attila szobrászművész vagyok, bemutatkoztunk. Én fogok most veled dolgozni. Nyugodtan tegezzél vissza. Visszategeztem." Ebben a történetben a visszaemlékező azt hangsúlyozta, hogy a szoborkészítéshez szükséges fizikai állóképesség (a fejtőkalapács tartása órákon át) miatt csak férfi modell jöhetett szóba. Visszafogottan, szerényen beszélt, és a kiválasztás szituációját is természetesként ábrázolta: nem hangsúlyozta, hogy valószínűleg testi adottságai, ereje miatt szemelte ki őt a művész a feladatra. Hangsúlyozta a munkakörülmények barátságos légkörét. Második alkalommal, amikor mindezt a róla készült szobrot átölelve mesélte el, akkor e szituáció hatására is, kicsit részletesebben idézte fel az egykor történteket: az általa felidézett közeg, a műhely, ahol kiválasztásakor ült, azonos volt, azonban mind a színhelyet, mind egykori főnökét, mentorát, aki sejthetően beajánlotta őt, megnevezte: „Bent ültünk [...], ahol volta figuránsok23 műhelye. És oda bejött ez a K. és kérdezte a K. Feri bácsitól, hogy hát ki legyen az, ki állja a modellt? És akkor ilyen ruhakupac tetején 23 A figuránsok a földmérők vagy geológusok segédei voltak (szerk.) 47
