B. Stenge Csaba (szerk.): Tanulmányok Tatabánya történetéből I. - Tatabányai Levéltári Füzetek 17. (Tatabánya, 2017)

Rabtáborok–kényszermunkatáborok a Tatabányai Szénbányászati Trösztnél 1952–1956

lehessen szembefordítani a magyart a magyarral, az embert az emberrel. Ne nyerhessen teret a kizárólagos ideológiai, gazdasági érdek, az egyoldalú felsőbbrendűség tudata, a kirekesztettség tudata, a szélsőségek gyakorlata.

Jelen írásomban az 1952-1956 között működő helyi KÖMI-rabtáborok dokumentumaira hagyatkozva mutatom be a Tatabányai Szénbányászati Vállalat (később Tröszt) keretében folytatott rabmunkáltatást.

A magyar rabtáborok kiépülése az 1950-es években

AII. világháború hatalmas anyagi-, erkölcsi-, és embervesztesége után a politikai számonkérés, majd bosszúállás jellemezte a magyar közéletet. A 81/1945. sz. Miniszter- elnöki rendelet, mely 1953-ig maradt érvényben, bevezette az internálás intézményét, mely gyakran nagymértékben jogsértésekhez vezetett. Az internálás mint rendőrhatósági intézkedés minimum időtartama 6 hónap volt, mely bírósági ítélet nélkül 2x6 hónapra meghosszabbítható volt. Az internálótáborok irányítása nem volt egységes (katonai-ren- dőri-büntetésvégrehajtási felügyelet), sok volt a szökés, fenntartásuk drága volt. 1946-ban átszervezésükre és koncentrálásukra kerül sor, 6 helyre összpontosítva (Budapest, Debrecen, Szeged, Miskolc, Nyíregyháza, Hajmáskér).

1947-48-tól internálásra már nem a háborús bűnökkel vádolt emberek, hanem a jobboldali politikai ellenfelek, majd az úgynevezett osztályárulók, később a„kulákok" kerültek. A politikai üldözések élén a Belügyminisztériumon belül 1946-ban létrehozott Államvédelmi Osztály (ÁVO), majd 1950 őszétől az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) állt. Az ellenségképet a nép számára is érthető módon tökéletesítik, s több mint 25 féle meghatározását használják (fasiszta, reakciós, horthysta, klerikális, frakciós, osztályáruló, földi kulák, ipari kulák, kupec kulák, politikai kulák, stb.)

1950-1953. május között az ÁVH több mint 1 millió büntetőeljárást kezdeményezett, melyből 650.000-nél több vádirat jutott el a bíróságokig, s ebből több mint 390.000 elmarasztaló ítélet született. 1948-1953 között 400.000-nél több parasztot hurcoltak meg „közellátási bűntett" miatt, ami a kötelező beszolgáltatási mulasztást jelentette. Ez az ún. „padláslesöprés" időszaka. 1951-1953 között 850.000 fő ellen vetettek ki a rendőrbíróságok ún. „kihágási bírság"-ot. Az új személyi igazolvány bevezetésekor az ország 9,5 millió lakosságából 6,5 millió fő volt 16 éven felüli, miközben a megfigyelt és meghurcolt emberek száma megközelítette az 1,2 millió főt. A felsorolt adatok mutatják a rendszer abszurditását.

Az újjáépítést követően (szovjet mintára) bevezetett tervutasításos rendszerben kiemelt szerepet kapott az iparosítás, a nehézipar és a bányászat. Az ekkor már totálissá váló államhatalom szovjet mintára (Gulag) szervezett kényszermunkatáborok kiépítését határozta el. A sokféle rabtábor egységesítésére a Népgazdasági Tanács 407/1951. sz.

6i