B. Stenge Csaba (szerk.): Tanulmányok Tatabánya történetéből I. - Tatabányai Levéltári Füzetek 17. (Tatabánya, 2017)

A bányász és a szobor, a sztahanovista mozgalom és emlékezete

talán keserűen jegyezte meg, hogy az emberek általában össze szokták keverni ezt a szobrot egy bányamentő által készítettel. Mindezen elemek részletes elbeszélését úgy tűnik, a helyszín hatására tartotta fontosnak.„Az forgalmasabb hely, ugye, mentek az üzemekbe, különböző gyárakból és akkor ott mindenki oda-oda kukkantott. [...] A múzeumnál, ott végső helyen ... áll. [Manapság] mindenki összekavarja először Á.-val. Azt az Á. csinálta, aki egy bányamentős gyerek."

Úgy tűnik, a bányász történeteiben a szobrász (aki balesetben halt meg) központi szerepet játszott, az ő sorsának elbeszélése is olyan történet volt, amit kétszer is felidézett. A tragikus baleset narratív elemei hasonlók, azonban az azt bevezető történet, amely arról szól, hogyan„disszidált"a szobrász 1956-ban, eltérőek. Az első alkalommal, az otthonában készült interjúban, akárcsak az első visszaemlékezőnél, nála is erősen kötődik az emlék 1956-hoz. Neki azonban nem a történtek narratív keretbe szerkesztése okozott nehézséget, hanem az eseménysor megnevezése. Nála is megjelentek a hatalom képviselői, úgy, hogy rajta keresték az emigrált szobrászt:„Egyetlenegyszer érdeklődtek, egyetlenegyszer kérdezték. [...] Hol lehet vajon a Krizsán. És akkor én mondtam, hogy nem tudom, ötvenhatban volt az ellenforradalom vagy forradalom, és akkor nem tudtuk, hogy hova került. És állítólag ő kiment Ausztráliába."

Második alkalommal, a szobornál már a korabeli „disszidált" kifejezést használta, azonban itt a történetből fontosabbnak tartotta azt kiemelni, hogy a művész életében az ausztráliai időszak - ahonnan azután nem sokkal a baleset előtt visszatért Magyarországra - az anyagi gyarapodás szempontjából volt kiemelkedő jelentőségű: „Ő eldisszidált, elment annak idején, ő Melbourne-ben volt. Meg ő egy ilyen nem tudom üzeme volt neki. Felesége által. Mert oda nősült."

Végül egy olyan történetet elemzünk, amelyet a visszaemlékező csak egyszer mesélt el. Az egykori modell fontosnak tartotta, hogy a szoborkészítés folyamata időigényes és fárasztó volt; két-három óráig tartotta a kalapácsot, és jóformán mozdulatlanul kellett állnia. Ezt azonban nem jelenítette meg kimerítőnek. Az első alkalommal helyette inkább azt hangsúlyozta, hogy milyen jókat beszélgettek a művésszel, aki nagyon érdekesnek találta, hogy ő Franciaországban született, és kérdezte arról is, miért lett bányász. A visszaemlékező arról nem beszélt, hogy miért került a családja külföldre - szólt viszont sikertelen nagyvárosi bevándorlásáról. Ez azért érdekes, mert a migrációkutatásoknak viszonylag elhanyagolt területe azoknak a története, akik szerencsét próbálnak a nagyvárosban, majd visszatérnek szülőföldjükre. A visszavándorlók történetei alapvetően kétféleképpen értelmezhetőek. Az egyik ábrázolásmód azt hangsúlyozza, hogy azok térnek vissza, akiknek nem sikerült integrálódniuk a városi társadalomba, ezért életútjuk megtört a vissza- költözéssel. A másik ábrázolásmód nem a visszavándorlók sikertelenségét hangsúlyozza, hanem éppen ellenkezőleg: azt a sikert, amit a városban szerzett tapasztalatok átadásával a helyi társadalomban elérhetnek. A szobor egykori modellje egyrészt saját döntéseként, saját lustaságának következményeként ábrázolta azt, hogy nem valósította meg az édes49