B. Stenge Csaba (szerk.): Tanulmányok Tatabánya történetéből I. - Tatabányai Levéltári Füzetek 17. (Tatabánya, 2017)
Nők a gyárakban. Tatabánya város tervei a nők foglalkoztatására az 1960-as években
selyem- és Kötöttárugyárba varrni."65 1968-ban az egyik VB ülésen a VB elnökhelyettes beszámolójában is konkrét számadatokkal indokolta egy újabb gyár letelepítésének szükségtelenségét. Ezek szerint 1968. január 1 -én 10676 nőt dolgozott a városban, a kimutatások alapján ez a szám 1971-re 13934 főre emelkedhet. A különbség 3258 fő volt, akiknek elvileg munkalehetőséget kellett volna biztosítani. A közel 3300 munkaképes korú nőből a telepített üzemek 1971-ig 900 főnek teremthettek volna munkát. „Ezért mintegy 12 ezer családhoz küldtünk ki jelentkezési lapot a Habselyemáru gyárhoz. Ebből, mint igény érkezett be 1968-ra üzembe 170 fő, bedolgozónak 74, csomagolóba 59."66 Ezek alapján a város úgy látta, hogy csak a meglévő üzemek munkaerő-szükségletét tudja biztosítani, így nincs szükség a Habselyemárugyár Tatabányára történő telepítésére. Valójában 7670 munkaképes korú nő élt a városban, de csak egy részük dolgozott, és egy jelentős részük nem akart — legalábbis gyárakban — dolgozni. Ezt azzal magyarázták, hogy amikor a női munkaerőt foglalkoztató üzemeket letelepítették a városban, nem gondoltak arra, hogy a tatabányai nők hozzászoktak ahhoz, hogy nem járnak el dolgozni. A szemléletváltáshoz pedig időre volt szükség.67 A munkafegyelemmel eleinte nagyon sok probléma volt. Azok a nők, akik gyárakban, üzemekben kezdtek dolgozni, nem váltak egyik napról a másikra ipari munkássá. Nagyon nehezen szoktak hozzá a„munkába járáshoz". Például, ha beteg lett a gyerekük, szabadság- kérés nélkül otthon maradtak, vagy ha reggel elhúzódott a házimunka, pár órával később mentek dolgozni. Ha az anya, a feleség dolgozni kezdett, az egész család élete megváltozott. Olyan is volt, aki bár szeretett dolgozni és a munkát sem tartotta nehéznek, mégis kilépett a munkahelyéről, mert nem bírta tovább elviselni a férje „cirkuszolását". Pedig nagyon sok családban szükség volt arra, hogy mindkét szülő dolgozzon. Tatabányán az átlagkereset elég nagy volt, de ez nem volt igaz az egy családtagra eső jövedelem nagyságára. A könnyűiparban alacsonyak voltak a bérek, különösen a textiliparban. Néhány vállalatnál 15-16 napos munkahónapok voltak. Itt a folyamatos termelés érdekében szükséges lett volna olyan létszámra törekedni, amely a teljes foglalkoztatást biztosítja. Minden munkahelyen az volt a cél, hogy csökkentsék a fluktuációt és kialakuljon a törzsgárda. Panaszként hangzott el az egyik VB ülésen, hogy az idetelepült vállalatok azt várják, hogy a város oldja meg helyiségigényüket, közlekedési problémájukat, létszámingadozásukat, de ők maguk nem tesznek azért semmit, hogy a dolgozókat maguknál tartsák. A gyárak vezetősége pedig arról panaszkodott, hogy sok nő visszament volna szülés után dolgozni, de nem volt elég bölcsőde, illetve bölcsődei férőhely a városban.68 A szülési szabadságon lévő nők mindegyike igénybe vette az anyasági segélyt, de a gyermekgondozási segély 65 Dolgozók Lapja 1968. szeptember 19. Nincs munkát kereső nő Tatabányán. Megszűntetnek egy üzemet, előtérben a szociális problémák rendezése c. cikk. 66 TMJVL XXIII/102/a. VB ülés jegyzőkönyve 1968. szeptember 5. 67 TMJVL XXIII/102/a. VB ülés jegyzőkönyve 1968. szeptember 5. 68 TMJVL XXIII/102/a. VB ülés jegyzőkönyve 1968. szeptember 5. 107
