B. Stenge Csaba: A megtorlás Tatabányán. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő főbb tatabányai perek - Tatabányai Levéltári Füzetek 15. (Tatabánya, 2017)
III. Lados István és társai pere - III/1. Lados István és társai pere tárgyalási jegyzőkönyvek
Édesapám a városi tanácsnál, Sátoraljaújhelyen segédmunkás. Most is ott dolgozik a kertészetben. Vagyontalan. Édesanyám háztartásbeli. 14-en voltunk testvérek, melyből kilenc él. Én vagyok a 8. gyermeke a szüleimnek. Egy bátyám bányász, egy öcsém pék Sátoraljaújhelyen, a többi mind kiskorú. Közös háztartásban élek Újvári Gizellával, akinek van egy gyermeke, kinek eltartásáról gondoskodom. 4 elemit jártam, melyet 1946-ban végeztem. 1944-ben már dolgoztam egy gazdánál, a teheneire vigyáztam, Krupa tanyán, ami Sátoraljaújhely környékén van. Addig dolgoztam itt, amíg a felszabadulás el nem jött. Akkor újból tanuló lettem, és 1946-ban végeztem el a 4. elemit. Ezután alkalmi munkákkal foglalkoztam egészen 1952 szeptemberéig, amikor is Tatabányára, a X. aknához kerültem csapatcsillésnek. Ezt a munkaviszonyomat tartottam meg. Katona nem voltam. Havi keresetem 1600-1700 Ft volt. Élettársam is dolgozik a Vegyesüzemeknél, mint takarítónő, havi 800 Ft fizetésért. 1956. október 26-án munkában voltam, Vi 3 óra körül mentem haza. Amikor mentem hazafelé, láttam, hogy nagy tömeg jön, a Hegy utcán találkoztam velük. A tömeg azt kiabálta, hogy aki magyar, közénk áll. Én is velük tartottam, az állami áruházig. Itt jött a feleségem és mondta, hogy menjek vele haza. Én elmentem haza. Ott a tömegben semmit nem csináltam. Az utca és a járda tele volt. A legközelebbi esemény október 28-án történt, amikor a hangszóró kiabálta, hogy lehet jelentkezni a nemzetőrségbe. Szabó Viktort ismertem, aki szólt, hogy menjek. Egyedül mentem. Szabó Viktor a X. aknán dolgozott, mint elítélt rab. A tatabányai rendőrkapitányságon szereltek fel. Adtak egy puskát, és 15 db lőszert. Este kerestünk helyet, mert le akartunk feküdni. Az egyik szobában találtunk rendőrruhákat, és mivel fáztam, egy rendőrzubbonyt és nadrágot magamra vettem. Ezt azután magamon hazavittem, amit a házkutatás során találtak meg. Bűn, hogy én ezt megtettem, most már látom, hogy lopást követtem el. Ez a rendőrruha posztóból volt, az értékét nem tudom felbecsülni. A rendőrkapitányságról elküldték a Hunyadi laktanyába, és onnan kiküldtek a kecskédi repülőtérre vigyázni a hangárra. Ez október 30-án volt. 24 órán át voltunk ott. Ezután bejöttünk a Hunyadi laktanyába, ahonnan az alsógallai ávós laktanyában teljesítettem szolgálatot a kapunál, és a lőszerraktárnál, egészen november 4-ig. November 4-én azt mondták, hogy nem lehet hazamenni, hanem felvonulunk a hegyekbe. Nem tudom, hogy miért mentünk oda. Egy százados és egy főhadnagy volt, akik ezt parancsolták. Ekkor fegyverestül felmentünk a Turulhoz. Én nem tudok arról, hogy a szovjet csapatok bejöttek. Úgy hallottam, hogy ezért megyünk fel, mert kiképzést fogunk ott kapni. Volt közöttünk több is, aki nem tudott bánni a fegyverrel. Mikor felértünk, azt mondták, hogy mindenki vágjon nyugatnak. Úgy gondoltam, nekem itt a feleségem, gyermekem, szüleim, nekem itt a helyem, én nem megyek sehová sem. Sokan itt eldobálták fegyvereiket. Mikor egy bokros részhez értünk, visszamaradtam a tömegtől, és eljöttem haza. A csoportban volt egy idősebb ember, aki kérte, hogy adjam neki a fegyverem. Odaadtam a puskám, és ő adott érte egy géppisztolyt, 273
