B. Stenge Csaba: A megtorlás Tatabányán. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő főbb tatabányai perek - Tatabányai Levéltári Füzetek 15. (Tatabánya, 2017)
III. Lados István és társai pere - III/1. Lados István és társai pere tárgyalási jegyzőkönyvek
az első kislányom, Ibolyka. Ekkor kaptam szabadságot. Megnéztem a kislányom, és mentem vissza. Mikor ezzel a munkával végeztünk, kértem, adjanak útlevelet számomra, és családomnak, hogy visszatérhessek hazámba, mivel én a háború befejezéséig írtam alá a szolgálataim. Megmondták, hogy megadják Hegyeshalomig, de ott még orosz katonai beutazási engedélyre is szükség volt. Mindent elintéztem, és hazajöttünk. Idehaza először a tatabányai tröszt nagyirodáján voltam, ahol egy 5 tagú bizottság előtt voltam, akik között gyerekkori pajtásom is akadt. Először a bányába akartak tenni, de mondtam, hogy először meg kell szoknom a munkát, nem mehetek rögtön bányába. Ekkor elhelyeztek a kisvasúihoz, ahol elég gyengén kerestem. Majd amikor Rákosi elvtárs azt a felhívást intézte a munkássághoz, hogy aki ép és egészséges, menjen le a bányába dolgozni. Ez kb. 1949-50-ben volt. Lementem tizenhárom társammal a bányákba dolgozni. És nekem megtetszett a bánya, és azóta ott dolgozom a VII. aknán. Legutóbbi keresetem napi 56 Ft volt. Külföldön nem foglalkoztam politikával. Amikor hazajöttem júniusban, vagy júliusban, beléptem a kommunista pártba. Voltak odakint is könyveim, és amikor beléptem, igyekeztem megtudni, mik a párt célkitűzései, és belefeküdtem a tanulmányozásukba, és sok szemináriumot is végeztem. 1949-ben szemináriumi előadó lettem. Ugyanebben az évben aztán kizártak a pártból, mondván, hogy idegenlégionista és nyugatos. [...] Bántott engem az, hogy mikor hazajöttem, nem lehettem itthon is katona. Biztos voltam abban, hogyha hazajövök, megkérnek, hogy itthon is legyek katona. Szerelmese vagyok az ejtőernyőnek, nagyon szeretem a katonás rendet, és én katona szerettem volna lenni. Ezt az akkori káderes lehetetlenné tette, mert azzal küldött el amikor jelentkezni voltam, hogy majd ők megmondják, hogy ki lesz katona. Nagyon bántott, hogy nem lehettem katona. [...] Én Ladost hírből, jó munkája révén ismertem. Ő volt, aki a 104 csille szenet megrakta. Emlékezetem szerint december 8-án volt, amikor elindultam lefelé a VI. telepen az üzletsoron az állomásig. Azt a sétát minden nap megtettem. Szűkén voltunk it ókával, és úgy gondoltuk, hogy majd csak kinyit egyik-másik vendéglő, és kapunk egy kis bort. Amikor lejöttem a Csarnok utcáig, hallottam, hogy beszélgették, hogy egyes személyeket elvittek. Minden utca végénél állt 5-10 ember. A Csarnok utca végén álltak 20-25-en is. Arról volt szó itt is, hogy a lakosok közül egyes személyek, azaz karhatalmisták önhatalmúlag elvisznek a lakásukról. Ekkor Lados elvtárs felvetette, hogy mondjuk meg a lakosságnak, hogy álljunk őrségbe, és ne engedjék, hogy elvigyék a lakosságot. Én azt kérdezetm, hogy miért házanként állítsunk őrséget? Álljon ki egy ember az utcára és ha látja, hogy jönnek a pufaj- kások, akik a lakosság közül el akarnak vinni valakit, kiáltsa el magát, és akkor a bentlévők kiugranak, és ha ez se elég, hangosabban kiáltson, és akkor összejön a többi is. A nagy tömeget látva nem mernek majd bejönni az utcába. Amikor erről 210
