Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
134 Emlékezés a bánhidai munkatáborra azért sem szabad összekeverni a fogalmakat, mert ha „Bánhida egyenlő Dachau” akkor „Dachau egyenlő Bánhida”. S megkérdezheti valaki, aki a mi tábori életünket ismeri: ’’Hát ilyenformán honnan a sok átok, a borzalmak emlékei?” Ha poklot emlegetünk, hát szó lehet a Don-kanyarról, Borról, de főként a koncentrációs táborokról. Egyetértek azzal a három magyar történésszel, aki egy, a Magyar Nemzetben lezajlott vitában leszögezte: bármennyi galádság történt is ennek keretében, nem a munkaszolgálatot szánták az erre eltökéltek a zsidóság kiirtására, hanem Auschwitzot. Illetve azt, ami ennek a pokolnak világában történt. S még valami ehhez a gondolatkörhöz, amit Lantos Zoltán élőszóval mondott el Torontóban, 1991-es találkozásunkkor. Fiatal feleségének az élete 1944 vége felé, a budapesti nyilas uralom idején veszélybe került. Belökték egy menetbe, amelyet talán éppen a Duna-partra kísértek. Az asszonyka megszökött, le Bánhidára a férjéhez. A tábor új, tartalékos főhadnagy parancsnoka megengedte, hogy ott, a barakkban rejtőzködjön. Egy nyilas érzelmű őrmester azonban felháborodott ezen, tiltakozott, mire a fiatalasszony kiment a faluba, egy ottani lány kölcsön adta neki „keresztény” papírjait. Végül, a tábor feloszlatásakor a férjjel együtt megszöktek. Gondolkoztam, miért rögzült ez a „pokol” és a „Dachau” minősítés a két fiúban? Úgy vélem, találtam magyarázatot. Az emlékek globalizálódtak: mindketten annak a teljes zsidóság részének tekintették magukat, amelyet harmincnyolc és negyvenöt között rengeteg megaláztatás és sérelem ért. Emlékeik beleolvadtak a vészkorszak egészébe. Az övékénél bővebb leírást hagyott rám Vasadi Pál, akkori század írnokunk. „Munkaszolgálatom igaz története” címmel. Igyekszem minél többet idézni belőle, részben az önkontroll céljából, részben az 1944-es bánhidai élet felidézésére, mert én akkor már az orosz síkságot jártam, mint munkaszolgálatos, majd mint hadifogoly. Ezért igen értékesek számomra Vasadi Pál emlékei. Bevezetésül arról ír, hogy 1940-ben kellett volna bevonulnia, de betegsége miatt ebből 1941 lett s így ő is abban az októberben jelentkezett Komáromban, mint én. Komáromban az állomáson vártak már minket a tisztesek (keretlegények) és az „öreg katonák”, akik egy-két éve már benn voltak és menetben vittek az Öreg-várba. Beöltöztettek minket jelzés nélküli katonaruhába, egy bakancs, egy nadrág, egy zubbony alapon, aztán egymás közt csereberéltünk. Voltunk vagy 400-an, mi voltunk a II. közérdekű zászlóalj kiképző százada. Az Öregvár szobáiban kétoldalt szalma (mi hordtuk fel az udvarról persze) és elosztottak minket szobánként 40 fő - a 8-10 ágyas szobákba. Slichtolva aludtunk, ha egyikünk megfordult, akkor mindenkinek fordulni kellett, mert csak úgy fértünk el. Istentelenül büdös volt, ezt csak akkor érezte az ember, ha a friss levegőről bejött, aztán már nem. És „ahol büdös van, ott meleg is van” - írja, majd így folytatja. Aztán megkezdődött a kiképzés. Szabályos katonai, csak fegyver nélkül. Megtanultuk, mi az a „repülő” meg „feküdj” - máig sem tudom, hogy mi a kettő között a különbség. Egy esti parancs-hirdetésnél (ez abból állt, hogy felolvasták a századparancsnok nevében, hogy ki lesz másnap a napos és az ügyeletes - ők voltak felelősek a rendért, ébresztésért stb. - meg más hasonló marhaságokból) valamelyik őrmester elkiabálja magát: Ki tud gépen írni? Na, gondoltam, legfeljebb latrinapucoló lesz belőle - de kibírom, jelentkeztem. Nagy volt a konkurencia - én jelentkeztem egyedül. A többiek nem vállalták a kockázatot. Kiderült, hogy tényleg gépelni kell, Stux úr a
