Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
152 Emlékezés a bánhidai munkatáborra A találkozók sora ezzel véget ért. Még csak annyit akarok lejegyezni, hogy Ho- mor György, kellően alig tisztelhető munkájáért köszönő iratot kapott a jeruzsálemi Yad Vasemtől és érdem utáni Szolgálati Jelet s ugyancsak köszönetét Für Lajos honvédelmi minisztertől. Utóhang Hatvanöt év telt el a háború befejeződése óta. Elég idő arra, hogy ne csak személyes élmények-szenvedések tükrében nézzük, történelmi távlatokból is megpróbáljunk mérleget vonni, megítélni ami 1938 és 1945 között történt. Levonni mai szemmel a tanulságokat. Első gondolatom: azok az eszközök, amelyekhez az akkori hatalom nyúlt (a zsidótörvényektől a háborúskodásig terjed a skála), nem voltak alkalmasak a nemzet gondjainak megoldására. Tessék megnézni, milyen - erkölcsi és fizikai - állapotban találta az országot a béke. A vágyak, az illúziók ott feküdtek összezúzva a romok alatt. És - erről szívesen beszélnék hosszan, de kívül esik témánkon - a béke beköszöntét követő néhány igen rövid év, amikor össze tudtunk fogni és együttesen „rendekbe rakni” a széthullott téglákat, milyen gyorsan ki lehetett lábolni jó néhány bajból. Majd ismét elkezdődött a történelmünkből ismert egymásra mutogatás. Csak más előjellel. Másik következtetésem a zsidóságról közvetlenebbül szól. Azoknak a háborús éveknek a látlelete azt mutatja, hogy nem csak a nemzetközi körülmények nehezedtek ránk félelmetes súllyal, a hazai többség aktívan, vagy közömbösségével támogatta a „hátrányos megkülönböztetést”, mások megalázását. Ennek a látleletnek nagy tanulsága, hogy az emberi jogokat, a törvények adta biztonságot, az egyenlő elbánást, a nyitottságot az együttélésre, csak a többségi nemzet támogatásával, meggyőződésével érhetik el, őrizhetik meg a zsidó származású magyarok. Különben hiába a legnemesebb elvek hangoztatása is. S talán megengedhetek magamnak e sorok írása közben egy aktuális politikai megjegyzést: a holocausttagadás büntetendőségéről elfogadott törvény: tiszteletre méltó gesztus. De ha az emberek többsége nincs meggyőződve, vagy meggyőzve, hogy Auschwitz valóban létezett - a tiltás önmagában keveset ér. S végül témánk szempontjából a kérdések kérdése: mi volt az összefüggés a magyar munkaszolgálat és a holocaust között? Kényes, vitatott téma, mert érzelmek ütköznek benne a történészi hűvösséggel. Nem tisztem belemélyedni ebbe az elemzésbe, de egy megállapítást relevánsnak tartok: a munkaszolgálat és a holocaust nem egy, de nem is kettő. Egyaránt az antiszemitizmus elfogadhatatlan termékei. Aki tovább kívánná boncolni e kérdést, annak remélem, nyújt némi segítséget az, amit Bánhidáról és ennek ürügyén a körülményekről írtam. Egy, a történészek munkáiból levont következtetésre még hadd hívjam fel a figyelmet. A németek szervezte koncentrációs táborokban államilag vezérelt, céltudatos, egyértelmű, magas technikai szervezettséggel, iparszerű emberirtás folyt, az egész apparátus - a nácik kifejezésével - „az Endlösungot, a zsidókérdés végső megoldását” tűzte ki célul. S ebben a németek uszályába kerülők, a nyilas világ hívei kiszolgálták őket. A magyar munka- szolgálat viszont egy-egy helyen keretet adott ugyan kegyetlenkedéseknek, sőt gyil
