Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
1 Emlékezés a bánhidai munkatáborra 139 inatlan, vagy még nem edzett fiatalembereket osztottak be - rosszindulatból vagy dilettantizmusból - olyan helyekre, ahol egyébként talán megállták volna a helyüket. T.I. De hallgassuk tovább Ernőt.) Fizikai képességeim se voltak megfelelőek erre. Ezért kezdetben nagyon sokat kellett kínlódnom, míg e munkavégzéshez hozzászokott a szervezetem, fizikumom. Naponta 18 csilleforduló teljesítmény volt számunkra előírva. A megmunkálandó talaj eredetileg nádas volt és a műszaki lapátokkal kellett a nádgyökerekkel átfont földet átvágni. Igen sokszor eltört a lapátunk, újat meg nem adtak helyette. Egyik ilyen alkalommal, amikor raktuk a csillénket másod- magammal, eltört a lapátom. Nem tudtuk emiatt csillénket telerakni földdel és - miután mögöttünk is voltak csillések - el kellett indulnunk az ürítő helyre félig megrakott csillével. Az ürítő helyen figyelt bennünket Jungbluth Péter szakaszvezető keretlegény. Én a csille kiürítése után a törött lapátomat káromkodás közepette belevágtam az üres csillébe. Ezt látva a szakaszvezető odajött és ököllel az arcomba vágott, azt mondta, hogy este a barakkban jelentkezem nála. Este így is történt, büntetésképpen megcsináltatott velem száz feküdj öt és leíratta velem százszor, hogy a kincstári szerszámokra úgy vigyázzunk, mintha sajátunk volna. A tónagyobbítási munkálatok után néhány hónap múlva az erőműbe kerültem, ahol az égő salaktömböket kellett kb. másfél méter hosszú vésővel és olyan 5 kg súlyú kalapáccsal szétverni, hogy a salak a surrantón keresztül le tudjon esni az alul elhelyezett salakcsillékbe. (Egy helyi szakmunkással együtt, ahogyan erről azon a bizonyos 1988-as beszélgetésemen hajdani erőműi munkásokkal szó esett. T.I.) Ez is kegyetlen munka volt állandóan tömény széndioxidos levegőben, rendkívül magas hőmérséklet mellett kellett ezt a munkát végezni, egy kis furdőnadrág volt csak rajtunk. Ezt követően beosztottak a tavon működő kotrógéphez, amely a tó medrét kotorta. Az innen kikerülő iszapot a gép pontonokba ürítette, amelyet nekünk az ürítő helyen kézi erővel kellett kilapátolni. Ezt a munkát nem sokáig bírtuk, mert a ragadós iszap kilapátolásától a csuklónkon néhány nap alatt ínhüvelygyulladás lépett fel. Voltam néhány hónapig tehenész másodmagammal. Ez viszonylag könnyű beosztás volt, az erőmű teheneit kellett ellátnunk, etetni és az istállót rendben tartani.” Ennyit idézek a nálam hagyott írásból, s ehhez még annyit, hogy egy borjú megfékezésekor kiugrott a válla, a tatabányai kórházba helyre tették és így Vámosi Ernő három hétig gyengélkedőn volt. Egy ezredes megjelenik Még egy visszaemlékezés kívánkozik közvetlenül ide. Meglepő, frappáns ötlettel. Eddig a magunk szemszögéből ábrázoltam a múltat. De hát ez is a feladatom, a magunk sorsában jót rosszal összevetni. Egy embernek köszönhetően azonban módom van felvillantani valaki másnak a véleményét: parancsnokunkét, Papp Károly főhadnagyét. Előtte azonban hadd mutassam be Homor Györgyöt. A nyolcvanas évek végén ismerkedtünk meg, a Néphadsereg ezredese, a Komárom Megyei Honvédelmi Bizottság tagja. Nem volt köze hozzánk sem vallásilag, sem a származás szempontjából, mégis csak tisztelettel és köszönettel gondolhatunk mindarra, amit értünk tett. Mint arról később majd bővebben szólok, bravúros nyomozással kiderí-
