Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
130 Emlékezés a bánhidai munkatáborra gyorsan, félhangosan mormolva a hosszú szöveget. A „csobi” név azért ragadt rájuk, mert a vallás előírása szerint csak folyóvízben szabad mosakodni, és ők jobb híján egymásnak öntötték a lavór fölött a pohárból, csajkából a vizet. Csobogtak. Kárpátaljáról jöttek, volt közöttük sírásó fia, kereskedő sarj, favágó, még hivatásos csempész is. A békeidőkben Románia és Csehszlovákia között rendszeres áruforgalom bonyolódott az erdőn át: olcsó román élelmiszer ment, jó csehszlovák iparcikk jött. A favágó fiú egyébként alacsony, izmos, arca, mintha keményfából faragták volna, maga is az előítéletek élő cáfolata. Valódi erdei lény. Egyszer Bánhidán bemutatót is tartott, megmutatta hogyan dolgoznak ott fenn a Kárpátokban. A keret tagjai tisztelettel nézték, hiszen bennük is élt az a hiedelem (kisebb-nagyobb mértékben bennünk is), hogy a zsidó vékonydongájú, görbe orrú és gazdag. Nos, szereztek hosszú nyelű baltát, ékeket és egy szálfát, s elkezdődött az előadás, mai kifejezéssel élve a favágó-show. A kárpátaljai fiú úgy hasította hatalmas baltacsapásokkal a nagy átmérőjű gömbfát, mint hajdan Teli Vilmos emberei a svájci hegyekben. Büszkék voltunk: ilyen is van! Most, visszaemlékezve a jelenetre, nem csak érzem, tudom is, hogy ezt a büszkeséget a belénk plántált kisebbségi érzés szülte: Bizonyítani, bizonyítani! Bánhidán a barakkban folytatta a munkásmozgalmi propagandát Szmuk Cáli és Keresztes Tibor. Szemináriumot tartottak, óvatosan, de egyértelműen társadalmi problémákról. Beszélgettünk, és valami kis szellemi élet is kialakult e mag körül. Magam is csatlakoztam hozzájuk, tettem, amit tudtam: előadást tartottam a művészeti izmusokról. Még otthon olvastam erről néhány könyvet, s tudtam néhány fiúnak valamit mondani olyasmiről, amivel soha életükben nem foglalkoztak. De a munkásmozgalmi szemléletről, az osztályellentétekről, sőt az osztálygyűlöletről a szemináriumon kívül kaptam az igazi oktatást. A barakkban töltött első esték egyikén a takarodó vezényszó elhangzása után sok fiú — elsősorban a városiak - elővették a pizsamát. Egy szakaszvezető (a tisztesek elkülönített részen, de velünk egy barakkban aludtak) magából kikelve ordította: azonnal levenni, aludni is abban az ingben, gatyában kell, amelyet nappal hordunk, fehémeműváltás egyszer egy héten! Riadtan hallgattuk, másnap azonban panaszra mentünk a főhadnagyhoz, aki engedélyezte a pizsamaviselést. Hadd jegyezzem meg, hogy a fiúk közül is többen nappali gatyában aludtak, de nem ez volt a lényeg, hanem a dühkitörés igazi oka. Az ordítozást egyszerű kitolásnak tulajdonítottuk, Szmuk azonban mélyebb magyarázattal szolgált: ami itt kitört, az nem antiszemitizmus - mondta - hanem osztály gyűlölet, a jómódúakkal, a másként élőkkel szemben. Libamájfaló úrigyerekek! - süvöltötte felénk más alkalommal. Itt kezdtem érzékelni valami nagy különbséget: amíg a zsidók túlnyomó többsége ilyenkor megijedt, és az örök antiszemitizmus tombolását látta a hasonló kirohanásokban, a politikailag képzettebb fiúk higgadtan keresni kezdték a jelenség valódi okát. És ez nyugalmat, bizonyos fölényt kölcsönzött nekik. A pizsama-diagnózis azt hiszem nem volt rossz. Miután 1945 előtt Y őrmester X ezredessel szembeni esetleges utálatát még álmában sem nyilváníthatta, velünk szemben ez a gyűlölet kockázatmentesen kifejezésre juthatott. Megfelelő céltáblát nyújtottunk. Nálunk Bánhidán
